Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A keresztény Magyarországot csak a keresztény családok tudják felépíteni! Ezért e rovatunkban értük szólunk!

 

Hívom a családokat a Család évében – 2011 júniusában

Bíró László püspök levele
Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Virágdíszbe öltözött templom, orgonazúgás, hófehér menyasszonyi ruha, egyedülálló élmény a menyasszonynak, a vőlegénynek és az egész násznépnek; ezt nem lehet kihagyni, ezt egyszer mindenkinek át kell élnie – mondják sokan, mert érzik, hogy a templomi esküvő nem csupán egy szertartás, egy a sok lehetséges ünnepi esemény közül, hanem van valami „földöntúli” tartalma is, mert valami megváltozik általa. De hát mi is történik ott, a templomban, az oltár előtt? Gyakori vélekedés: az is csak egy ceremónia, egy új papír. Pedig a templomi esküvő a házasság szentsége kiszolgáltatásának első pillanata, hogy azután ez a szentség-kiszolgáltatás egy életen át megszakítás nélkül folytatódjék. A házasság szentségének kiszolgáltatója ugyanis nem a pap, hanem a férfi és a nő, akik kölcsönösen önmagukat ajándékozzák egymásnak, jellé teszik önmagukat, annak jelévé, hogy Isten mennyire szereti az embert.

A házasságnak maga Isten a szerzője, mert Isten a férfi és a nő szívébe oltotta a vágyat, hogy valakinek magát elajándékozva kiegészüljön, „és ketten egy testté legyenek” (Ter 2 24). Ezért Isten megáldja a házastársi szeretetet, és az emberpárt bevonja teremtő művébe. Isten kimondta rájuk a maga IGEN-jét, egymásnak rendelte őket. Amikor pedig a menyasszony és a vőlegény az oltár előtt kimondja egymásra az IGEN-t, Isten akaratát teljesítik. És történjék most már bármi, Isten az IGEN-t soha vissza nem vonja, áldása végleges. A szentségi házasság tehát nem csak addig létezik, és addig köti a feleket egymáshoz, ameddig a szerelem nagy lángon lobog, vagy ameddig ők ketten jól érzik magukat együtt.

Idézzétek fel érzelmeiteket esküvőtök pillanatában! Mi tette számotokra nyilvánvalóvá, hogy Isten IGEN-t mondott rátok?

Isten kölcsönös önátadásra hívja a házasságban élőket. Ez a teljes és kölcsönös önátadás, a „felette nagy titok” (l. Ef 5, 32), maga a szentség. Tehát a házasság szentsége alapvetően az adás szentsége. Valahányszor egy házasság meg akar újulni, a házasság ezen alapvető vonásában kell megújulnia: ismét kész vagyok önmagamat maradéktalanul odaajándékozni a másiknak, ismét kész vagyok maradéktalanul az ő boldogsága lenni. A keresztény házastársak sajátos ajándékokkal, kegyelmekkel rendelkeznek, ezek erejével segítik egymást a házaséletben, a gyermek elfogadásában és nevelésében. E kegyelem forrása Krisztus, aki „velük marad” a házasság nehéz perceiben is, amikor „esteledik”, és erőt ad nekik, hogy egymást természetfölötti, nemes és termékeny szeretettel szeressék.

Korunkban a szeretet sokak számára „énközpontúvá” vált, a szeretet minőségét azon mérik le, hogy 'engem boldoggá tesz-e, vagy sem'. Jézus a házasság szentségében élőket a „teközpontú” szeretet gyakorlására hívja meg: Add életedet a másikért! Önmagát állítja elénk például: „ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” (Jn 13,34) Önmagáról pedig így vall: „az életemet … Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól.” (Jn 10,18) A szentség erejében válik képessé az ember a mind önzetlenebb szeretetre és a legteljesebb kibontakozásra.

Vannak, akik úgy vélik, hogy az egyházi esküvő az ember szabadságának egy újabb korlátozása. Mit tapasztalsz: hogyan tágította ki szabadságod korlátait szentségi házasságod?

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy a férfi és a nő kegyelmi közösségben marad Krisztussal. A szentség a maga teljességében gyümölcsözően csak azok számára tud jelen lenni, akik valóban egyek Vele, akik nemcsak mellette, külső szemlélőként, hanem Vele eleven közösségben élnek, azaz „úgy szeretik egymást, ahogy Ő szeret minket.”

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy személyes szeretettel fordulunk egymás felé. Jézus önmagát adta értünk, semmit sem tartva meg magából önmagának. A mai ember személy-tudatát felülmúlja individuum-tudata, és ezt befedi biológiai lény-tudata. Az individuális kapcsolatban az ember csak a felszínen találkozik a másikkal, úgy, ahogy a tárgyak érintkeznek egymással, ahogy két biliárdgolyó ütközik, ahogy az autóbuszon két ember válla összekoccan. Sok kortársunk a házasságban is individuálisan éli meg kapcsolatát, ezért tud olyan könnyedén elválni. A személyes kapcsolatban az ember részt vesz a másik életében. „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23) A személyes kapcsolatban állók kölcsönösen lakást vesznek egymásban, mennél inkább szereti az egyik a másikat, annál inkább egymásban léteznek, így mindegyikük nagyobb mozgásteret nyer. Sohase feledjük személy voltunkat, sohase érjük be puszta biológiai együttléttel! A csak a biológia síkján mozgó házasságban könnyen megszületik az elv: ma veled, holnap vele; a megfogant élet az abortusz áldozatává válik, hisz az csak egy biológiai aktus nem kívánt mellékterméke, amelyet biológiai úton el lehet távolítani. Korunk egyik veszélye, hogy az ember önmagát biológiai lénnyé fokozza le, vagyis megfosztja önmagát transzcendens távlataitól, ami egyszerre hat ki személyes kapcsolataira, szexualitására és az élethez való viszonyára.

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy megelőzően szeretünk. Krisztus már akkor is szeretett bennünket, amikor még bűnösök voltunk. A házasság és a család élete akkor erős, ha leggyengébb tagjában is él a megelőző szeretet. Jézus a Tóbiás könyvéből származó ószövetségi „amit nem akarsz, hogy neked tegyenek, te se tedd” elvvel szemben az újszövetségi „amit akarsz, hogy neked tegyenek, te is tedd”-et állítja elénk. Az ószövetségi tézist követők életében stagnál a szeretet, nincs kezdeményezés, nem bántjuk egymást, és elvárjuk, hogy a másik se bántson minket. A jézusi tézis a szeretet szüntelen növekedésével ajándékoz meg. Ha a másiknak nincs is ereje a kezdeményezésre, én mindig kezdeményezhetek szeretettel, megbocsátással, lemondással, adakozással, áldozatvállalással, és így szüntelenül adott a szeretet növekedésének lehetősége.

Élni a házasság szentségét azt jelenti, hogy nem szűnik meg a kommunikáció a házasságban és a családban. A szentháromságos Isten közössége szüntelen kommunikáció. Olyannyira az, hogy háromságos egy Istenről beszélünk. A házasság szentsége teremtette egységet mind a házasságban élők, mind a család, mind pedig a külvilág akkor fogja megtapasztalni, ha a szeretet eleven kommunikációja él a férj és feleség között. Az a szeretet, amelyet nem kommunikálnak, nincs.

Beszéljétek meg családi, rokoni, baráti körben: mi segít a személyes szeretet megélésében? Hogyan tudjátok a mindennapokban megőrizni a szeretet kommunikációjának elevenségét?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Hívom a családokat a Család évében, 2011 májusában – Bíró László püspök levele

Révbe érkeztünk

Az esküvő ünnepi órái, a nászút gondtalan napjai után most már – ugye – hátradőlhetünk, elértük azt, amiért annyit küzdöttünk, fáradtunk – gondolja sok fiatal. Megtaláltuk az „igazit”, megalapoztuk közös életünk feltételeit, felkészültünk a házaspári életre, Isten áldását kérve álltunk az oltár elé, most már mindent együtt, egymásért teszünk, és boldog család leszünk; a küzdelmek, az erőfeszítések ideje már mögöttünk van. Aztán megkezdődnek a munkás hétköznapok, és váratlanul újra nehézségek merülnek fel. Különféle érdekek, igények, vágyak és követelmények ütköznek, eddig ismeretlen helyzetek bukkannak elő, alkalmazkodni kell a házastárs családjának szokásaihoz, szembe kell szállni sok külső befolyással, szokatlan, nem várt feladatok és szerepek várnak a fiatal párra. Újra csak küzdelem, erőlködés, fáradozás! Válaszra vár egy sor olyan életviteli kérdés, amely régebben, a szülők, nagyszülők esetében fel sem merült, a társadalmi szokások, elvárások megadták a választ. Sok gondot jelent az idő beosztása az otthoni és munkahelyi feladatok között, úgy, hogy jusson idő a pihenésre és a kikapcsolódásra, szórakozásra is. Nem könnyű az egyéni gazdálkodás átalakítása családi gazdálkodássá, különösen, ha a jövedelem szűkös. A gyerekek érkezése pedig megváltoztat egy sor prioritást, átrendeződik a feladatok fontossági sorrendje. Csakhamar kiderül, hogy az „öregekről” is gondoskodni kell, most már ők szorulnak testi-lelki támogatásra. Amit pedig az esküvő előtti boldog várakozásban el sem lehetett képzelni, az ifjú pár nem mindenben ért egyet, összeütközések, sőt, veszekedések állnak boldogságuk útjába.

Sorolhatnánk a leküzdendő nehézségeket vég nélkül. A fiatal házasok pedig ráébrednek, hogy a hátradőlés helyett naponta újra meg újra erőt, fáradságot nem kímélve kell IGENT mondaniuk egymásra, családjuk boldogságára. Közben pedig nem téveszthetik szem elől az igazságot, azt hogy az igazi, őszinte szeretet elválaszthatatlan a hűségtől; a boldog, termékeny család a házasságra épül; a házasság pedig egész életre szóló felbonthatatlan szövetség. Annak biztos tudatában élnek, hogy a gyermek Isten ajándéka, szerelmük záloga, és érte felelősséggel tartoznak; a gyermekek a szülők kölcsönös szeretetteljes kapcsolatának védelmében növekedve jutnak önállóságra és érnek meg a felelősség vállalására másokért, többek között szüleikért. Biztosak abban, hogy a családi közösségért érdemes újra meg újra áldozatot hozni, mert a közösség szétesése több szenvedéssel jár, mint az érte hozott áldozat. A legfontosabb azonban, hogy a család minden tagja növekedjék a szeretetben. XVI. Benedek pápa mondja a tevékeny szeretetről: „Szeretni annyi, mint adni, odaadni a másiknak azt, ami az „enyém”; ugyanakkor a szeretet soha nem létezik igazságosság nélkül, amely azt követeli, hogy megadjuk a másiknak azt, ami az „övé”, ami léte és működése alapján megilleti. Nem tudok a másiknak a „magaméból” ajándékozni, ha előbb nem adtam meg neki azt, ami az igazságosság alapján jár neki. Aki szeretettel van mások iránt, az mindenekelőtt igazságos velük szemben.” (Caritas in veritate 6)

Hogyan képzeltétek el családi életeteket az esküvő előtt? Mennyiben teljesültek ezek az elképzelések? Mit változtattatok eredeti terveitekhez képest?

A nehézségek és a fáradság súlya alatt sem feledkezhetünk meg a szeretet forrásáról. Erre figyelmeztet Jézus: „Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5) A mai kor embere azt hiszi, hogy mindenre van megoldása. Mégis azt tapasztaljuk, hogy kevés az igazán megelégedett és boldog ember. Aki elszakad a szeretet forrásától, az nehezen boldogul: „Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.” (Jn 15, 4) Bármilyen nehéz és küzdelmes is egy család élete, ha a házasság szentségében Jézussal egységben él, szeretetük állandóan növekedni fog. Az ilyen család élete pedig a társadalom számára utat mutat, és ez minden elméleti fejtegetésnél értékesebb. Hiábavaló ugyanis folytonosan azon sajnálkozni, hogy a házasságkötések száma csökken, a válásoké pedig növekszik, hogy egyre több a házasságon kívül született gyerek, ha nem tudunk jó példákat, boldog, termékeny családokat bemutatni. Még a kicsi, szegény, tökéletlen és hibákkal terhes, de igaz szeretetben élő család is jobb szolgálatot tesz a társadalomnak, mint a szétesett, a hűséget semmibe vevő, önzően csak a maga javát kereső alkalmi kapcsolatok között vergődő emberek. Minden kicsiny felebaráti szeretet-megnyilvánulás Isten irgalmának fényét sugározza, hiszen tudjuk: „amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt. 25, 40) A Szeretettel egységben lévő család lámpásának fényét Ő lobbantotta lángra, nem azért, hogy a véka alá rejtsék, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és világítson mindenkinek. (vö. Mt 5,15)

Idézzetek fel házasságotok történetéből eseteket, amikor abból merítettetek erőt, hogy „ketten hármasban vagytok, hogy szőlővesszőként ragaszkodtok a szőlőtőhöz! Mennyiben tudtatok másoknak segíteni példátokkal?

Ugyanakkor a társadalom sem szemlélheti közömbösen azt a küzdelmet, amelyet a családok boldogulásukért folytatnak. „Az egyén java mellett létezik az a jó is, amely az egyének közösségi életéhez kapcsolódik: ez a közjó. A közjó az egyénekből, családokból, köztes csoportokból formált és társadalmi közösséggé egyesülő „mindannyiunk” java. Nem az egyén önmagáért, hanem a társadalmi közösség részét alkotó személyekért keresett java, akik csak e közösségben képesek reálisan és hatékonyan megtalálni a maguk javát. A közjó akarása és az érte való munkálkodás az igazságosság és a szeretet követelménye.” (Caritas in veritate 7) A család közjó, és maga is a közjót van hivatva szolgálni.

A házasság és a család ugyanis nem magánügy, a házasságra épülő család nélkül a társadalom pusztulásra lenne ítélve. Ezért fontos, hogy a család küzdelmét feladatai teljesítéséért a társadalom ne csak méltányolja, hanem anyagilag és erkölcsileg ismerje el. Társadalmi szolidaritás nélkül a családok nem tudják betölteni feladatukat. A mai felgyorsult életben a családi élet kiteljesedéséhez szükség van arra, hogy a család tagjai biztosan számíthassanak együtt töltött időkre, nyugodt, bensőséges beszélgetésekre, közös játékra, együtt imádkozásra. A család, a felnövekvő nemzedék látja kárát, ha a társadalom nem figyel a családok idő-igényére, pl. nem szavatolja a munkamentes vasárnapot. Rossz hatása van annak, ha a gyermekvállalás szegénységi kockázattal jár, ezért fontos, hogy a társadalom anyagilag is támogassa a gyermekeket vállaló családokat. Minthogy pedig a mai családok megélhetéséhez általában az szükséges, hogy mindkét szülő munkát vállaljon, biztosítani kell a megfelelő gyermekintézményeket, bölcsödét, óvodát, iskolai ellátást.

Idő, pénz, gyermekintézmények – mit tapasztaltok: milyen irányú fejlesztések segítenek leginkább a révbe érkezetteknek hivatásuk ellátásában?

Nem állíthatjuk, hogy a fiatal házasok helyzete ma könnyebb, mint eddig bármikor. Révbe érkeztek, de életük megszervezését, gondjaik megoldását nem várhatják senkitől, nekik maguknak kell szembeszállniuk a nehézségekkel. Minden emberi vágyuk, elgondolásuk teljesülését senki nem ígérheti nekik, helyzetük mégsem reménytelen: „Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15, 10-11)

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT 2011-BEN, A CSALÁD ÉVÉBEN

Egymáséi leszünk

ÁpRilISI LEVÉL A CSALÁDOKHOZ, A HÁZASPÁROKHOZ, A JEGYESEKHEZ ÉS A SZERELMESEKHEZ, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKHEZ, ÉS MINDENKIHEZ, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL

A régebbi időkben, amikor a fiatalok párválasztását sok körülmény és sok emberi elhatározás befolyásolta, amikor a kölcsönös vonzalom és a szerelem csak másodlagos szerepet játszott, a jegyesség a házasság felé vezető út egy jelentős állomása volt. Ha azok, akiknek a jóváhagyása nélkül a házasságot megkötni nem lehetett úgy látták, hogy elérkezett az idő a házasságkötés szándékának nyilvánosságra hozatalára, megrendezték az eljegyzést, a fiatalok gyűrűt váltottak, és hosszabb-rövidebb ideig a nyilvánosság előtt mint jegyespár – menyasszony és vőlegény – szerepeltek. Ezzel a két ember egymás iránti elköteleződését is kinyilvánította, ha ez ellen vétettek, az – általában - a jegyesség felbomlásához vezetett. Volt ennek az időszaknak tehát próbaidő jellege is, de arra is szolgált, hogy a házasulandók egymást jobban megismerjék, és házasságra való érettségük beteljesedjen.

Napjaink civilizált társadalmában az eljegyzés veszített jelentőségéből, többnyire formasággá vált. Nincs ugyanis jelentősége annak, hogy valaki eljegyzett menyasszony, vagy vőlegény. A fiatalok elhatározva, hogy összeházasodnak, egymást menyasszonynak-vőlegénynek tekintik, rokonaik, ismerőseik előtt – akár volt hivatalos eljegyzés, akár nem, - úgy mutatkoznak együtt, mint leendő házasok. Az eljegyzés manapság inkább ünnep, mint állomás a házasság felé vezető úton. Akik azonban nem tulajdonítanak jelentőséget a jegyességnek, legtöbbször a házasságot sem veszik komolyan, a házasságot sem tekintik életre szóló döntésnek.

 

Idézzétek fel a saját jegyességeteket és hasonlítsátok össze a szüleitek, nagyszüleitek jegyességéről hallott történetekkel! Miben láttok változást?

 

A házasság az egész életre szóló szövetség, elhivatottság, nem az életben bekövetkező alkalmi találkozások egyike. Felbonthatatlan, mert a házasulandók élethivatásukat egymásban, életük teljes összefonódásában találták meg. Az élethivatás pedig nem lehet ideiglenes. Amikor két ember kapcsolata odáig fejlődik, hogy érzik, tudják, hogy életüket kölcsönösen a másiknak ajándékozva teljesedhetnek ki, amikor az egymásnak történő elajándékozást önként elfogadják, akkor – formaságok mellőzésével is - „menyasszonnyá”, ill. „vőlegénnyé” válnak. Ők egymást „eljegyezték”, rátették egymásra a „csak tiéd vagyok” jegyét, és mostantól kezdve azon munkálkodnak, hogy együtt, egymással legyenek boldogok. Ez életre szóló feladat, életük végéig munkálkodniuk kell ezen.

Korunkban nem okoz gondot két fiatalnak együtt mutatkozni akkor is, ha még nem jegyesek. Nem is jelent sem polgári, sem egyházi értelemben valamilyen különleges státust jegyesnek lenni. A jegyesség a jegyespárnak fontos, az ő életük egy fontos szakasza; a próbatétel, a kegyelem, és a gyarapodás ideje, amely erőt merít a keresztségből és a házastársi elhivatottságból. A gyűrűk közösség előtt történő megáldása egy igeliturgia keretében szépen hangsúlyozza a jegyesség jelentőségét, ezért az Egyház támogatja a fiatalok ilyen igényét.

 

Hogyan tudtok gyermekeiteknek segíteni a párválasztásban és „az igazi” melletti elköteleződésben? Milyen szerepe van ma a szülőknek az eljegyzés létrejöttében, megszervezésében?

 

A próbatétel abban ál, hogy a jegyesek képesek-e az isteni gondviselés által felkínált jeleknek engedelmeskedni. Ezek objektív, tőlük független jelek, az ő szabad akaratuktól függ, követik-e a jelek révén kapott útmutatást. Akarják-e igazán felismerni hivatásukat, vagy pedig hagyják magukat a pillanatnyi benyomások és véletlenek révén sodortatni? Hűségesek tudnak-e maradni a felismert hivatáshoz, akkor is, ha ezért küzdeni kell, áldozatot és lemondást vállalni? Tévedés lenne a próbatételt próbálkozásnak, kísérletezésnek tekinteni. A házasságot, a végleges és visszavonhatatlan elköteleződést nem lehet „kipróbálni” egy visszavonható és még nem véglegesített kapcsolatban, még akkor sem, ha az már a jegyességig jutott. Ha a jegyesség kísérlet, a kísérleti eredmény semmit sem mond az egészen más feltételek között majd létrejövő házasság sikeréről. Az elhivatottság, a hivatás pedig nem döntés kérdése, hanem adottság, Isten velünk való szándéka. Dönteni arról kell, hogy keressük hivatásunkat, és ha megtaláltuk, akkor követjük szavát.

A jegyesség azért, mert a keresztség és a házasság szentsége öleli körül, és mert benne működik az Isteni Szeretet, kegyelmi idő, egy titokzatos folyamat. A kegyelem teszi képessé a jegyeseket jegyességük és a házasságra való felkészülésük teljes ideje alatt, hogy megértsék: szerelmük nem csupán emberi és teljességgel profán esemény. Így megérthetik, hogy találkozásuk Isten velük kapcsolatos tervének része, megbizonyosodhatnak abban, hogy Isten egymásnak rendelte őket, késztetést éreznek egymás és saját maguk jobb megismerésére és önmaguk meghaladására, azaz maguknak az erényekben való tökéletesítésére. A jegyesség ideje a párbeszéd és az érés, a felelősségvállalás és a hitben való elmélyedés, a gyarapodás és Isten mindenhatósága megtapasztalásának a kitüntetett időszaka.

A jegyesség Isten adománya és nem csupán átmeneti időszak, hanem a házasság szentségére való előkészület ideje is. A Szentlélek jelen van, és közreműködik a maga „csodáival” hogy előkészítse és megvalósítsa a házasság szentségét. A jegyesek manapság általában igen elfoglaltak, a kevés egymással töltött időt szívesen fordítják kikapcsolódásra, szórakozásra. Pedig nagy haszonnal jár, ha találnak időt közös imádkozásra, a Szentírás olvasására, elmélkedésre. A hitben való gyarapodásukra fordított idő százszorosan megtérül a későbbi házas éveik során.

 

Hogyan tudtok segíteni a fiataloknak az isteni gondviselés által felkínált jelek felismerésében? Idézzetek fel eseteket, melyekben nem-hívő és hívő fiatalok kapcsolatából tartós, termékeny keresztény házasság lett!

 

A szerelembe esés – szerelem, jegyesség, házasság – egy szenvedélyből indul ki, amely a szememben vonzerővel ruházza fel a másik személyét, illetve kimondatja velem a másikra az „igent” (sokszor ez a két dolog eleinte összefonódik), ez viszont egyet jelent azzal, hogy a másikkal jót akarok tenni, és ezzel magamnak is jót teszek. A szeretet dimenziója, és ezen belül a férfi-nő kapcsolat, a szerelem, a jegyesség, illetve a házasság dinamizmusa, az én nagy iskolája. A jegyesség idején ráébredünk, hogy többé nem mondhatjuk én, anélkül, hogy te. Ez a te iskolája, vagyis annak a feltétele, hogy azt mondhassam én, hogy átérezzem a másik személy súlyát és helyét a saját életemben.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Hívom a családokat a Család évében, 2011 márciusában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

„Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Csak álltam és néztem, mert tudtam, hogy ő, csakis ő lehet a feleségem. Egy év sem telt bele, összeházasodtunk, azóta is boldogan élünk” – meséli egy fiatal férj. Ilyen egyszerű lenne? Csak állni, nézni, aztán feleségül venni, minden küzdelem, bizonytalankodás nélkül, határozottan és abban a meggyőződésben, hogy ez így mindkét félnek jó, sőt, életük végéig kitart? Lehet, hogy előfordul ilyen eset, tapasztalataim szerint azonban elég ritkán.

A nagy találkozás két fiatal között különleges esemény. Hogyan is találhatná meg a földön élő sokmillió lány mindegyike a milliónyi fiú közül azt az egyetlen egyet, akivel egy életen át boldogan élhet, aki mindenben az övé lehet, és akinek teljesen átadhatja magát? A szív pedig erre vágyik, kimondatlanul is, sokszor nem is tudatosan. Az ilyen nagy találkozás valószínűsége csekély, emberi erővel elő sem idézhető. De ha annak tudatában éljük meg találkozásainkat, hogy a mennyei Atya már teremtésünk előtt kiszemelte társunkat, az egyetlent a sok milliárd közül, akkor egyszer csak megtörténik a csoda: „A gyepet nézem, talán a gyepet. / Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, / vagy egyszerűen az, hogy létezel / mozdítja meg itt és most a világot.” (Pilinszky: Itt és most)

Nemcsak minden ember egyedi és megismételhetetlen, hanem minden életre szóló nagy találkozás is különbözik a többitől. Beszéljétek el családi, rokoni, vagy baráti körben, hogyan és mikor érett meg bennetek a felismerés: megtaláltátok az igazit, az egyetlent!

Van olyan fiatal, aki kapcsolataiban csak a pillanatnyi örömöt, szórakozást, a kellemes időtöltést keresi. Csak akkor érez némi kiábrándultságot, amikor egy kellemes összejövetel, vagy egy vidám este után magára maradva valami hiányérzete támad. Jókat nevetett, evett-ivott, jól érezte magát új ruhájában, de nem kapott és adott semmit. Minden maradt a régiben, holnap se lesz senki, akivel jó lenne megosztani gondot-bajt, örömöt-bánatot, és akinek a gondjaiban-örömeiben boldogító lenne feloldódni. Sokakkal van jó barátságban, jól érzi magát körükben, mégis társtalan. A társtalanságtól menekülve a fiatalok sokszor fordulnak pótmegoldásokhoz, olyanokkal kötik szorosabbra a kapcsolatot, akik ugyancsak magányosak, noha mindketten tudják, hogy a másik nem az „igazi”, vagy akik csak pillanatnyi partnert keresnek, vagy esetleg valamilyen szempontból éppen most hasznosnak találják a másikkal való kapcsolatot. Tévedés ne essék: pártolom a vidám szórakozást, a derűs kikapcsolódást, a vidám együttléteket és kirándulásokat. Fontos azonban, hogy a fiataloknak legyen határozott elképzelésük saját magukról és jövőjükről. Szilárd identitástudat és letisztult jövőkép nélkül veszélyes kapcsolatokat létesíteni. Aki nem tudja magáról, hogy kicsoda, és nincs kialakult, reális képe saját jövőjéről, az játszva keveredik kétes értékű kalandokba, könnyen válik érdekhajhászók martalékává. Aki pedig azon aggódik, hogy magára marad, ha nem ragadja meg az első kínálkozó alkalmat, figyeljen a prófétára: „Így szól az Úr, a te teremtőd: ...Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! ...Ne félj, mert én veled vagyok!” (Iz 43, 1, 5)

Mi segít a felnövekvő fiatalnak abban, hogy önmagát megismerje és elfogadja? Hogyan járulhat hozzá a család a helyes önértékeléshez, a következő generáció jövőképének kialakításához?

Tévedés lenne azonban tétlenül várni a „nagy Ő” feltűnését. A magára maradottságnak nemritkán oka a restség, a nagyravágyás, a makacs büszkeség, de a mai „rohanó világunkban” kétségtelenül nehéz a találkozásokra megfelelő alkalmakat találni. Az iskolai, főiskolai diákszerelmek sok lehetőséget kínálnak. Szerencsések azok a fiatalok, akik megszokták, hogy otthon, a családban szüleikkel mindent őszintén megbeszélhetnek, tanácsot kérhetnek és követik is a szülői útmutatást. Aki ilyen légkörben nevelkedett, az a társkeresében is hasonló úton fog járni, olyan társat szeretne, akivel a szüleihez hasonló bensőséges családi életet alakíthat ki. A diákszerelmek sok esetben értékes állomásai a házasságra készülésnek, de a végleges elköteleződés hiánya miatt egészen más szintűek, más a hatásuk a két emberre és környezetükre, mint a házasság esetében, hiszen ilyenkor még minden pillanatban súlyos megrázkódtatás nélkül bekövetkezhet a szakítás, egy új kapcsolat felé való orientálódás. Sokszor ad lehetőséget a találkozásra a munkahely, de ebben az esetben fokozott óvatosságra van szükség. Egy már „foglalt” és a párját kereső munkatárs között szövődő kapcsolatok tévútra is vihetnek. Azok, akik tanulmányaik végeztével elhelyezkednek és teljes erővel karrierjük építésén fáradnak, nem érnek rá társaságba járni, szórakozni. Hasonló helyzetű fiatalokkal együtt dolgozva kapcsolat alakulhat ki közöttük, és rátalálhatnak az igazi társra. A találkozásoknak jó terepet biztosítanak a különféle közösségek, így az egyházi közösségek is. A plébániai és mozgalmi csoportokban keresztény gondolkodású fiatalok találkozhatnak, így könnyebb az ismerkedés, könnyebb egymás jövőképét elfogadni.

Akárhol is találkoznak a fiatalok, fontos, hogy ne vakítsa el őket a külső szépség, az anyagi gazdagság, ne tévessze meg őket az érzékek csalfa játéka, hanem a belső értékeket keressék, azokat, amelyekre ráépíthető egy keresztény házasság. A kapcsolat történetében vannak szárnyalások és mélyrepülések, ilyenkor támaszul szolgálhatnak a sarkalatos erények: az okosság a helyzetek mérlegelésében, az igazságosság az adható és kapni vágyott javak összevetésében, a mérsékletesség a vágyakban és igényekben, valamint a lelkierő a felismert jó és helyes elképzelések végrehajtásában.

Milyen alkalmakat tud teremteni a családok összefogása, közössége a fiatalok találkozásához? Hogyan segíthetik elő maguk a fiatalok az ilyen találkozási alkalmak sikerét, népszerűségét?

A párkapcsolat alakulása során két személy kerül egyre közelebb egymáshoz, egyre többet tud a másikról. Egy bölcs öreg tanár a párválasztásra vonatkozó tanácsát tanítványainak így foglalta össze: első a jellem, második a szellem, harmadik a kellem, és csak ha mind a három rendben van, akkor jöhet a szerelem. Az emberi személy test, lélek és szellem egysége, e három dimenzió közül egyik sem hanyagolható el. A párkapcsolat akkor érik be, ha mindketten teljes emberi személyüket akarják egymásnak mindenestül átadni. A legnagyobb veszély a testi dimenzió túlsúlyba kerülése, mert a testi kapcsolat hatalmas ereje elfojtja a szellemet és lelket, a szerelmesek „ész nélkül” rohannak, és csak későn derül ki, hogy nem, vagy rosszul ismerték meg egymást. Az sem szerencsés, ha nem is foglalkoznak a másik szellemi, kulturális igényeivel, az e téren jelentkező szint- és nézetkülönbségek következményeit majd gyermekeik fogják megszenvedni. A kapcsolat akkor fejlődhet jól, ha mindketten az egész embert őszintén, színlelés és megtévesztés szándéka nélkül feltárják, illetve a másikat teljességében akarják megismerni és megérteni. Lehet, hogy egy ponton kiderül, hogy tévedtek, nem egymásnak teremtette őket Isten. A jólelkű, korrekt kapcsolat ilyenkor csendben, különösebb megrázkódtatás nélkül felbomlik. Ha viszont az összetartozás egyre szorosabbá válik, egyre kevesebb a bizonytalanság, a homályos pont, csakhamar beteljesedik a csoda: „elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek” (Ter 2,24)

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT A CSALÁD ÉVÉBEN, 2011 FEBRUÁRJÁBAN

Egymás felé indulva

kedves CSALÁDOK, HÁZASPÁROK, JEGYESEK ÉS SZERELMESEK, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREK, ÉS MINDENKI, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Ameddig csak vissza tudunk tekinteni a múltba, láthatjuk, hogy a társadalom élete mindig a családokra támaszkodva szerveződött. A család volt az a legkisebb szervezet, amelyben az egyének élete kibontakozott, ahol gondoskodtak mindenkinek a testi-lelki szükségleteiről, családokból alakultak ki a törzsek, majd a nemzetek. Az érett korú emberek kiléptek családjukból, új családot alapítottak, és így fejlődött a társadalom. A párválasztást sok különböző szempont befolyásolta, az egyéni vonzalmat megelőzték a gazdasági, dinasztikus, hatalmi, stb. szempontok, csak alig száz éve érvényesülhet az egyének szabad akarata. A modern kor emberét – általában – semmi és senki nem kényszerítheti házasságkötésre, hallgathat a szívére, és szabadon küzdhet azért, hogy szíve választottjával alapíthasson családot.

Az is veszélyes, ha a házasságot minden józan, ésszerű szempont mellőzésével kötik meg. Mondjatok példát olyan esetekre, amikor bármennyire is lángoló a szerelem, nem ajánlatos házasságot kötni!

A családalapítás küzdelemmel jár, a boldog, sikeres családi élet nem pottyan senkinek az ölébe. A tartós, boldogító kapcsolat iránti vágyat Isten mindegyikünk szívébe beoltotta, és elgondolta boldogulásunk útját. Ennek a vágynak a beteljesüléséért azonban meg kell küzdenünk. Isten szabad akaratot adott nekünk, dönthetünk saját életünkről, választhatunk: megvalósítjuk-e a nekünk – és csak nekünk - készített, a mi egyéniségünkre szabott élettervet, vagy megyünk a magunk feje után, esetleg nem is döntünk, csak élünk egyik napról a másikra.

Isten szeret minket, a javunkat akarja, amikor – még születésünk - előtt megálmodott minket, valami nagyon szépet és jót szánt nekünk. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy magukat tartva a legbölcsebbnek, legügyesebbnek sorsuk alakításában csak magukra akarnak hagyatkozni; mások meg dolgaik alakulását a „szerencsétől”, a „véletlentől” várják. II. János Pál mondja: „Az önelégült ember úgy él, mintha Isten nem létezne” (EE 9). Pedig Isten szeretetével nem csak személyünket, hanem egész életutunkat megálmodta, és ha úgy látta jónak, megálmodta azt a másikat is, akinek magunkat odaajándékozva beteljesedhet életünk. Fogadjuk el alázattal Isten tervét abban a biztos tudatban, hogy ez a lehető legjobb terv. Keressük meg az „én”-t, és – ha ez az utunk -, induljunk a „te” keresésére. Aki még nem ismerte fel Isten vele kapcsolatos tervét, aki nem tudja, hogy kicsoda, akinek nincs határozott elképzelése saját jövőjéről és fenntartja magának a jogot, hogy életútján a körülmények hatására szabadon változtatgasson, nehezen találhat rá az életét megoldó kapcsolatra. Ha az egymás felé induló fiataloknak nincs határozott hivatás-, sőt küldetéstudatuk, jövőképük bizonytalan, nagy a veszélye annak, hogy csak alkalmi, ideig-óráig tartó, csupán a kellemes időtöltésre irányuló kapcsolatok alakulnak ki. Az ilyen kapcsolatok pedig nem elégítik ki a szív vágyát. Imában, elmélkedésben figyeljünk Istenre, az őt kitartóan keresők megkapják útmutatását. Aki meri sorsát Istenre bízni, az biztosan felismeri hivatását, küldetését.

Mi segít hivatásunk felismerésében? Hogyan járul hozzá a közösség, a család, a baráti kör hivatásunk felismeréséhez?

A magunkkal való küzdelem másik frontja az önismeretre irányul. Tudnom kell, hogy ki vagyok, és mi lakik bennem, nem árulhatok zsákbamacskát annak, aki felé indulni szeretnék. Hozzátartozik ehhez a nemzeti, vallási, nemi identitás-tudat, és az identitáshoz tartozó viselkedési kultúra. Emberi méltóságunk forrása istenképiségünk, csak a saját és a másik méltóságának tudatában és azt tiszteletben tartva kereshetjük meg társunkat. Az a fiú, aki nem tudja, hogy milyen apa szeretne lenni, nem tud perspektívát nyújtani az anyaságra vágyó lánynak. Az önmagunkról alkotott határozott elképzelés azért is fontos napjainkban, mert a sok felbomló, sikertelen házasság példája miatt kevés a példaképül választható apa, anya és család. „Hogyan ígérhetnék holtig tartó hűséget, amikor látom, hogy körülöttem a házasságok alig érik meg a tízéves házassági évfordulót? Miért épp az én szerelmem tarthatna évtizedekig?” – panaszolta nemrég egy fiatal férfi lelki atyjának. „Ha igazán szereted, akarj hűséges lenni!” – válaszolta az atya. Aquinói Szent Tamás kifejezésével élve a szeretet a különbözőségeket egyesítő erő, a virtus unitiva; és az egymáshoz való viszonyulásban egyedül ez felel meg az emberi méltóságnak. A hűség valójában a szerelem csúcspontja, ez emeli a szerelmet olyan szintre, hogy az újra és újra feléledjen, még ha az ember tudatilag, pillanatnyi benyomásként sokszor el is nyomja az érzést magában. A hűség kötelék két ember között, ha őszintén akarják, az idő vasfoga sem ejthet rajta csorbát.

Beszéljétek meg, kik a példaképeitek, és miért őket választottátok? Kérdezzétek meg szüleiteket, idősebb rokonaitokat: kik voltak az ő példaképeik?

Korunkban összezavarodtak a normák és értékek, nincsenek példaértékű viselkedés- és szemléletminták. Minden ember egyedi és megismételhetetlen, önálló személy, ugyanakkor társas lény, csak kapcsolataiban tud kiteljesedni. Az ember segítségre szorul, hogy megtalálja a helyes arányokat az önállóság és a társas lét között. Amikor az „én” és a „te” elindul a „mi” felé, változik a szabad individuum és a kapcsolataiban élő személy közötti egyensúly is. Nem könnyű az egyensúly megtalálása a jogos egyéni érdek és a másik javának akarása, azaz a szeretet szolgálata között. Gyakran ütközik az egyéni érdek a mindenki érdekében álló közjóval is.

A fiatalok gyakran szabadságukat látják veszélyben, amikor egy kapcsolat mellett elköteleződnek. Valójában az elköteleződés teszi az embert szabaddá, függetlenné szeszélyeitől, pillanatnyi hangulataitól, a véletlen szerencsétől. Amikor egy kapcsolat elkezdődik, joggal merül fel a kérdés: hasznos-e nekem ez, illetve használok-e ezzel másnak? Fontos azonban, hogy a hasznosság ne legyen az egyedüli szempont, az élethivatás teljesítése előbbre való. Talán a legnagyobb gondot az okozza, hogy korunk szekularizált világában sok minden megengedett és törvényes, ami azonban nem erkölcsös. Elég csak a többféle „törvényes” párkapcsolatra gondolni, ezek közül azonban csak az egy férfi és egy nő által kötött házasság az, ami a társadalomnak és az egyénnek egyaránt a javát szolgálja. Az ilyen erkölcsi kérdésekben mindig tartsuk szem előtt azt, hogy az Élet Kultúráját szolgáljuk, hivatásunk, hogy „az élet népe és az életet szolgáló nép” (EV 6,) legyünk.

Hogyan látjátok: mi fenyegeti ma leginkább az Élet Kultúráját?

 

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Szexualitás, tisztaságra nevelés - letölthető anyagok az Országos Lelkipásztori Intézet honlapján

Az Országos Lelkipásztori Intézet honlapján – számos más értékes dokumentum mellett – ingyenesen letölthető a dublini Pure in Heart közösség angol nyelvű prezentációjának magyar nyelvű változata.

Az eredeti dizájnnal megjelent prezentáció 78 diát tartalmaz, amelyek fiataloknak szóló előadás alapjául vagy beszélgetés indítására is szolgálhatnak a tiszta szerelem témájában. A 3,4MByte nagyságú pdf-file letölthető innen. (Letölthetők továbbá Farkas István piarista, Tomka Ferenc, Gabriele Kuby és Pálhegyi Ferenc e témában megjelent írásai.)

A prezentáció CD-n is megjelent. Megrendelés, információ az oli[kukac]katolikus.hu e-mail címen.

Magyar Kurír

 

Hívom a családokat 2011-ben, a Család évében

 
Bíró László püspök levele
 
 
Újévi levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez, és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll

Az ember mélységesen vágyakozik arra, hogy valaki szeretettel fogadja el őt, és hogy azt a valakit ő is szeretettel elfogadva útjukat együtt járják, életüket közösen alakítsák, majd ebben a meghitt körben megöregedjenek. Körülöttünk azonban egyre hangosabban azt harsogják: valósítsd meg magadat, magaddal törődj, szerezz meg magadnak mindent, vedd észre, hogy te vagy a legfontosabb; szabadulj meg minden kötöttségtől, ne kötelezd el magad senkinek és semminek, maradj szabad, kapcsolataidat alakítsd úgy, hogy az neked legyen jó; szakíts a házasság és család nosztalgiázó ábrándjával!

Ahhoz, hogy férfi és nő, anya és apa, szülő és gyermek szeretetben éljen együtt, nem elég vonzódni egy romantikus vágyálomhoz. Elszánt akaratra, teljes személyes odafordulásra, sok erőfeszítésre, sőt okosságra és ügyességre is szükség van ahhoz, hogy házasságban, családban, szülőként sikeres életet éljünk, és gyermekeinket egy sikeres, boldog élet felé indíthassuk el.

Ahogy egész Európában, úgy Magyarországon is csökken a házasságkötések száma, a megkötött házasságok hamar fölbomlanak, sok a rossz, sikertelen házasság, az ilyenekre pedig nem épülhet boldog, harmonikus család. A rossz házasságban és a házasságon kívül született gyerekek nem látva jó szülői példát, már nem is gondolják, hogy házasságban, családban élni jó, ebbe érdemes erőt és energiát befektetni. Valójában nem a házassággal van baj, hanem az emberrel, aki nem tud, vagy nem is akar felnőni ahhoz a kapcsolathoz, amelyre a lelke mélyén vágyik, amelyben megtalálhatná végre önmagát és életének értelmét. A szeretet és elfogadottság utáni vágy ugyanis nem elégíthető ki ideig-óráig tartó kapcsolatokkal, csak tartós, végleges, kölcsönös elköteleződéssel. A szerelmes arra a kérdésre: Szeretsz? azt a választ várja, hogy "szeretlek ma, holnap, és jövőre is, és örökre!" És rögtön hozzáteszi: "Ugye te is?"

A szerelmesek szívesen vennék, ha körülöttük megszűnne a világ, hiszen ők ketten egymásnak mindent jelentnek. Azonban ők is, mint minden ember beletartoznak a társadalomba, alakuló kapcsolatuk része a társadalom változó életének. Fontos tehát, hogy kapcsolatukat a társadalom elismerje és méltányolja. Mivel pedig a szerelmespárok által alapított családok adják a jövő nemzedékét, a társadalomnak sem közömbös, hogy milyen minőségű kapcsolatok, mennyire termékeny, stabil, megbízhatóan működő családok jönnek létre. Az elköteleződés és a hűség tehát össztársadalmi érdek, nem az Egyház önkényes előírása. Azzal, hogy az Egyház egyedül a holtomiglan-holtodiglan tartó házas kapcsolatot ajánlja a szerelmespároknak, utat mutat, a boldog élet, sőt, az életen túlmutató boldogság felé irányít.

A házasság szentségében a házaspár Isten üdvösségre vezető útjára lép. Kapcsolatuk már nem magánügy, nem is csupán a társadalmi érdekek diktálta szerződés, hanem Isten és az emberpár szövetsége. Egymás melletti végleges elköteleződésükre, hűségük ígéretére, önként vállalt termékenységükre Isten áldását adja, és Egyházán keresztül segít boldogulni. A szentségi házasságban élő házaspár életével tesz tanúságot Isten szeretetéről, hirdeti a házasság örömhírét. Így vesznek részt az Egyház missziós küldetéséből, vezetik Istenhez gyermekeiket, környezetüket, építik Isten Országát. Ebben a világban élnek és dolgoznak, a tökéletlen, megváltása után sóvárgó világban, ahol minden csak részben, kezdetként sikerülhet (vö. Róm 8, 19-21). Ahogy az Egyház mint Isten népe zarándokúton van, úgy van úton egész életében egymás felé és mégis együtt a házaspár. Sikerük rajtuk múlik, akaratukon, képességeiken és erőfeszítéseiken, és a közösség támogatásán, a társadalmi körülményeken, de főként Isten kegyelmében való bizalmukon.

A társadalmi körülmények nem kedvezőek, a tartós elköteleződéssel kötött házasság eszménye és az ilyen házasságra épülő család nem áll a társadalmi célok élén. Korunk társadalmát ugyanis a gyors változások jellemzik, ezért értéknek, sőt erénynek számít, ha valaki döntéseit visszavonja, kapcsolatait önkényesen változtatgatja. Ha egy kapcsolat valamiért már kényelmetlen, az én-központú ember felszámolja, új kapcsolatot keres, vagy egymaga akar boldogulni, mindent a maga kényére-kedvére formálva. Ezért is növekszik a kimondottan haszonelvű, hedonisztikus és felelősségkerülő magatartásformák elfogadottsága. Elfogadottak ma már a különféle szabados szexuális viselkedésformák is, sőt, egyre általánosabb ezek törvényi elismerése. Összezavarodtak a normák és értékek, nincsenek példaértékű viselkedés- és szemléletminták. Korunk társadalma nem tiszteli az emberi méltóságot és nem szolgálja a közjót. Az ember került válságba, mert "az önelégült ember úgy él, mintha Isten nem létezne" (EE 9)

A család nem emberi konstrukció, hanem Isten ajándéka. A házastársak ajándékok egymásnak, a gyermekek ajándékok a szülőknek, a generációk ajándékok egymásnak. A keresztény család az életet, az örömöt, a békés gyarapodást szolgálja, ahol mindenki kölcsönösen felelős a többiekért, tiszteletben tartja a másik emberi méltóságát. Azok az erőfeszítések (hűség, megtartóztatás, áldozatvállalás, türelem, stb.), amelyek az ideál szerinti élet megvalósításához szükségesek, nem valami jóról való lemondást jelentenek, hanem valami rossznak az elkerülését szolgálják; ezzel a család érdekét, de egyúttal a közjót is előmozdítják. Az értékek hierarchiájának élére kell helyeznünk tehát a közjót és az emberi méltóságot. Nem korlátozódhatunk csupán a gyakorló keresztény családokra, törődnünk kell az összes családdal, főleg azokkal, akik nehéz vagy rossz körülmények között élnek. Mindenkinek segítenünk kell abban, hogy megközelíthesse a család eszményét, melyet a Teremtő kezdettől fogva akart, s amelyet Krisztus megváltó kegyelme megújított.

A családokkal foglalkozva fontos feladatunk, hogy világosan és egyértelműen felmutassuk az igazságot, éspedig a teljes igazságot, kiemelve értelmét, értékét és szépségét; majd a szentségre összpontosítva fáradozzunk a példaértékű keresztények képzésén, a szilárd lelkiségű családok kialakításán, hogy egységes és élő egyházi közösségek alakulhassanak, olyan mozgalmak és csoportok, amelyek minden plébánián elkötelezett munkát végeznek. "A szentség valódi pedagógiájára van szükség: a keresztség révén valóban Isten szentségének leszünk részesei - amennyiben Krisztusba épülünk és az ő Lelkében veszünk lakást általa - nem elégedhetünk meg a középszerű élettel, mely minimalista erkölcsöt és felületes vallásosságot követ." (NMI 31)

Azokról azonban, akik részben, vagy egészen kudarcot vallottak, sem a társadalom, sem az Egyház nem mondhat le. A házasság örömhíre nekik is adhat új erőt, iránymutatást, adhat életüknek új célokat, és értelmet. Isten szeretete irántuk sem szűnik meg, kegyelmét nem zárja el előlük. Rájuk is számít, meg kell találniuk a feladatot, amit Isten nekik szánt. "Szükséges az irgalomra összpontosító lelkipásztori munka is, Jézus nyomdokain járva, aki Isten Szentjeként is a bűnösök barátja volt. Párbeszéd és együttműködés a cél, a szépnek és a jónak a felismerése, bárhol is bukkannak ezek fel, valamint a jónak és az igaznak a pozitív felkínálása minél inkább elkerülve az ellenkező értelmű alapállások elítélését. Ide tartozik az ember teljes értelemben vett fejlődésének támogatása: az emberi jogok, a család, a jól rendezett társadalom védelme, amelynek eszköze a lelkiismeretek megszólítása egy szabad és nyilvános vitában; a részvétel és a részleges közösség konkrét formáinak kidolgozása (nem gyakorló keresztények, másként gondolkodó katolikusok, újraházasodott elváltak, élettársi kapcsolatban élők, más felekezethez tartozó keresztények, más vallások hívei, nem hívők); végül az egyházmegyei és plébániai lelkipásztori tervezésben a változatos képzési programok megjelenítése, igazodva az emberek igényeihez és készségéhez, elkerülendő részint azt, hogy elviselhetetlen terheket rakjunk rájuk, részint azt a kísértést, hogy mindenkinek csak ugyanazt a minimumot nyújtsuk." (E. Antonelli előadásából, Róma, 2010. November 25)

A keresztény család a hit továbbadásának elsőrendű útja volt mindig és ma is hatalmas lehetőségeket hordoz az evangelizáció terén. Saját otthonában evangelizálhat a kölcsönös szeretettel, az imádsággal, Isten Igéjének meghallgatásával, a családi katekézissel, egymás kölcsönös támogatásával. Környezetében pedig evangelizálhat azoknak a kapcsolatoknak a révén, amelyeket a szomszédsággal, a rokonokkal, a barátokkal, a munkahelyi kollégákkal, az iskolával, a sport és a szabadidő terén szerzett társakkal tart fenn. Evangelizálhat a plébánián is, ha rendszeresen részt vesz a vasárnapi szentmisén, közreműködik a gyermekek hittanoktatásában, részt vesz a családos találkozókon, a nehéz sorsú családokat segíti, közreműködik a jegyeseknek a házasságra való felkészítésben, vagy a szülők felkészítésében, amikor gyermeküket meg kívánják kereszteltetni. A keresztény család a társadalmat is evangelizálja azzal, hogy erősíti a társadalmi erényeket, segíti a rászorulókat, csatlakozik a családos egyesületekhez, így is segítve a családok és jogaik számára kedvezőbb kultúra és politika kialakítását (vö. FC 44).

Ahhoz, hogy evangelizáljunk, nem elegendő csupán, hogy meg vagyunk keresztelve, még az sem, ha vasárnaponta gyakorló keresztények vagyunk, hanem következetesen evangéliumi életet kell élnünk. "Azok a kihívások és remények, amelyeket a keresztény család átél – mondja II. János Pál pápa – megkívánják, hogy egyre több család ültesse át a mindennapok gyakorlatába az erős családi lelkiséget" (Beszéd, 1988). Az az erős lelkiség, amelyről itt a pápa szólt, úgy értendő, mint élő kapcsolat a jelenlévő Krisztussal a Szentlélek által, melyet az Ige hallgatása, az Eucharisztia vétele és a bűnbánat szentségének gyakorlása révén kell ápolni. E kapcsolatot a mindennapok gyakorlatában, tettekben kell megélni a családon belül és azon kívül, az állandó megtérés lelkületével. Ebből fakad a szeretet és egység növekedése, a nagylelkűség és a bátorság, az áldozatvállalás és a megbocsátás, az öröm és a szépség, valamint az a lángoló vágy, hogy minél többen megleljék üdvösségüket Krisztusban.

A keresztény családok életükkel evangelizálnak, ők az evangelizáció magjai, azok az őrtüzek, amelyek fényt és meleget árasztanak maguk körül. Példaértékű, kreatív kisebbséget alkotnak, kezükben az Egyház és a nemzet jövője.

Kedves családok, házasok, jegyes- és szerelmespárok, és mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok! 2011-ben, a Család Évében leveleimben a családról, mint az evangelizáció alanyáról és tárgyáról fogunk elmélkedni. Körüljárjuk a fiatalok evangelizációját, megbeszéljük, hogyan lehet a különböző környezetből érkező fiatalokat Krisztushoz és egymáshoz vezetni, és hogyan evangelizálhatják ők egymást és társaikat. Megtárgyaljuk a házaspárok evangelizálásának ügyét, nekik kulcsszerepük van a jövő alakulásában. Az ő evangelizálásuk azért is elsőrendű fontosságú kérdés, mert életvitelük - amely a leghatékonyabb evangelizációvá válhat - döntő hatással van az egész társadalomra. Végül pedig azokhoz szólunk, akik valamiért eltávolodtak a keresztény család-ideáltól, nekik szeretnénk segíteni, hogy megtalálják a Krisztushoz vezető utat.

Hívom a családokat, éljék az evangéliumot és segítsenek másoknak is az evangélium szerint élni. Merítsenek erőt ezen a Karácsonyon is a Szent Család példájából, hogy mindnyájan együtt mondhassuk: Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embernek!

Áldott, kegyelemteljes Karácsonyt és boldog Újesztendőt kíván kedves mindnyájatoknak

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Solt, Dózsa Gy. 17

(Hoffmann Ferenc, 2010.06.15 17:16)

Minden tiszteletem a honlap szerkesztőjének,nagyon fontos üzeneteket, megállapításokat jelenített meg Bíró László püspöktől az egész magyarság és emberiség számára. Kiút a káoszból csakis felelős IGEN a házasságra, felelős IGEN a gyermekekre és felelős IGEN a családra. Erős hiteles családokban van a jövőnk. Isten áldása minden családra!