Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


   Ebben a rovatban olyan gondolatokat szeretnénk közzé tenni, melyek lelkünk igaz épülésére szolgálhatnak.

 

Kevesen vannak, akik Jézus keresztjét szeretik

Sokan sürögnek Jézus körül, akik szeretik az Ő mennyei országát, kevesen, akik keresztje alá hajtják a vállukat.

Sokan vannak, akik vágyakoznak vigasztalására, de kevesen kérnek részt a megpróbáltatásból.
Lakomájában sokan mellé ülnek, böjtjét kevesen vállalják.
Arra mindenki vágyakozik, hogy vele örvendezzék, kevesen akarnak valamit szenvedni érte.
Sokan követik Jézust a kenyértörésig, de kevesen isszák ki vele a szenvedés kelyhét.
Sokan áldják a csodáit, kevesen követik a kereszt gyalázatába.
Sokan szeretik Jézust addig, amíg kellemetlenségük nem támad miatta.
Sokan dicsérik és áldják, míg tőle vigasztalásokban részesülnek.
Amint pedig elrejtőzik, és egy kis időre magukra hagyja őket, vagy panaszkodni kezdenek, vagy túlságosan is elhagyják magukat.

Ám akik Jézust Jézusért szeretik, és nem saját vigasztalásuk miatt, azok éppúgy áldják Őt a zaklattatásban, még ha szívük szakadna is, mint a legédesebb vigasztalás idején. És ha sosem akarná vigasztalásban részesíteni őket, akkor is mindig dicsérnék, és hálát adnának neki.

Ó, mire nem képes a Jézusra irányuló tiszta szeretet, amelybe nem vegyül semmi önérdek vagy önszeretet! Hát nem béresnek kell-e mondani mindazokat, akik folyton vigasztalást keresnek? Nem az igazolódik-e róluk, hogy inkább magukat szeretik, nem Krisztust? Hisz folyvást saját javukon, hasznukon jár az eszük! Hol van olyan ember, aki ingyen akarná Istent szolgálni?

Kevés válik annyira lelki emberré, hogy mindent levessen magáról. Mert ki találna lélekben igazán szegényt, minden teremtménytől elszakadottat? Bizony messze földön becsben áll az ilyen. Ha mindenét odaadná is az ember, még semmi az, ha sanyarú bűnbánatot tart: édeskevés, ha minden tudományba beavattatott: messze jár még, ha tündöklő erényre, lángoló buzgóságra tett szert, még soknak híjával van: tudniillik egynek, ami a legeslegfontosabb. Mi az? Hogy miután mindentől elszakadt, szakadjon el magától is, egészen lépjen ki önmagából, és semmit meg ne tartson önmaga szeretetéből.

És miután mindent megtett, amiről tudta, hogy meg kell tennie, érezze úgy, hogy semmit se tett, ne vegye sokba, amit sokra lehetne tartani, hanem őszintén haszontalan szolgának hirdesse magát, amint az Igazság kívánja. Ha megteszitek mindazt, amire szól a meghagyástok, mondjátok, haszontalan szolgák vagyunk. Így valóban szegény és lélekben mezítelen lehet, és elmondhatja a prófétával: magányos és szegény vagyok én. De senki sem gazdagabb, hatalmasabb és szabadabb annál, aki el tudja hagyni önmagát és mindenét, és vállalni tudja a legutolsó helyet.

(Kempis Tamás: Krisztus követése 2/11 )

 

Az Élet Igéje - 2011. március

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38)

[…] Isten – ahogy Máriával tette – előttünk is fel akarja fedni, amit rólunk tervez, meg akar ismertetni az igazi lényünkkel. Mintha így szólna hozzánk: „Akarod, hogy belőled és egész életedből remekművet alkossak? Kövesd azt az utat, amelyet mutatok neked, és azzá válsz, aki mindig is voltál a szívemben. Mert én öröktől fogva elgondoltalak és szerettelek, kimondtam a nevedet. Azzal, hogy elmondom neked akaratomat, kinyilatkoztatom igazi énedet.”

Isten akarata tehát nem kényszer, amely korlátoz bennünket, hanem szeretetének, rólunk alkotott tervének a kinyilvánítása. Magasztos, mint Ő; vonzó és magával ragadó, mint az Ő arca: Isten önmagát ajándékozza nekünk. Akarata olyan, mint egy aranyszál, isteni vezérfonál, és át- meg átszövi földi és túlvilági életünket. Örökkévalóságtól örökkévalóságig ível: Isten elméjéből indul, végigvezet a földi életen, és a mennyországban folytatódik.

Hogy terve a maga teljességében megvalósuljon, ahhoz Isten a beleegyezést kéri éntőlem és tetőled, ahogyan kérte Máriától. Csak így valósulhat meg az az ige, amelyet kimondott rólam és rólad. Ezért hozzánk is eljut a hívás, mint Máriához, hogy így válaszoljunk:

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”

Természetesen nem mindig világos, hogy mi az Ő akarata. Ahogy Mária tette, kérnünk kell a fényt, hogy mi is megértsük, mit kíván tőlünk. Jól, teljesen nyitottan kell hallgatnunk Isten bennünk szóló hangjára. Ha szükséges, tanácsot kell kérnünk valakitől, aki segíteni tud. Ha viszont már megértettük az akaratát, mondjunk igent azonnal! Ha ugyanis felismerjük, hogy az Ő akarata a lehető legnagyobb és legjobb az életben, akkor majd nem beletörődéssel fogadjuk, amit meg kell tennünk, mint valami kötelességet, hanem örömmel, mint egy lehetőséget: így fogadjuk Isten akaratát, azt, hogy képesek vagyunk tenni, amit ő kíván, képesek vagyunk az ő tervei szerint élni, hogy megvalósuljon mindaz, amit elgondolt rólunk. Ez a legjobb és a legbölcsebb, amit tehetünk.

„Az Úr szolgálója vagyok” – Máriának ez a mondata egyben a mi szeretet-válaszunk is Isten szeretetére. Ezek a szavak tartanak meg, hogy forduljunk mindig Isten felé, hallgatva Őt, engedelmeskedve Neki; azzal az egyetlen vággyal, hogy teljesítsük akaratát, és így olyanná váljunk, amilyennek Ő szeretné.

Ennek ellenére néha előfordul, hogy képtelenségnek látszik, amit kér. Úgy tűnik, jobb lenne másként cselekedni, szeretnénk saját kezünkbe venni az életünket. Mintha egyenesen tanácsot akarnánk adni Istennek, és megmondani, hogy mit tegyen, és mit ne. De ha hiszek abban, hogy Isten a szeretet, és bízom benne, akkor tudom, hogy a javamat és mások javát szolgálja mindaz, amit nekem és a körülöttem lévőknek Ő készít.

Így tehát átadom magam, teljes bizalommal ráhagyatkozom akaratára, teszem azt egész valómmal, míg teljesen nem azonosulok vele, mert jól tudom: ha az Ő akaratát befogadom, Őt magát fogadom be, Őt ölelem magamhoz, belőle táplálkozom.

El kell hinnünk, hogy semmi nem történik véletlenül. Nem hiábavaló semmilyen örömteli, semleges vagy fájdalmas esemény, semmilyen találkozás, családi, munkahelyi vagy iskolai helyzet, fizikai vagy erkölcsi állapot. A különböző események, helyzetek vagy emberek Istentől küldött üzenetet hordoznak, és hozzájárulnak Isten tervének a megvalósulásához. Ezt a tervet lassan-lassan, napról napra fogjuk felfedezni, ha tesszük az Ő akaratát, mint Mária.

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”

Hogyan éljük tehát ezt az igét? Igent mondani Isten igéjére konkrétan azt jelenti, hogy minden pillanatban maradéktalanul és jól tesszük, amit kér tőlünk. Egészen bele kell merülnünk az adott tevékenységbe, elfelejtve minden mást, elveszítve azokat a gondolatainkat, vágyainkat, emlékeinket és tennivalóinkat, amelyek másra irányulnak.

Minden alkalommal, amikor Isten akarata fájdalmas, örömteli vagy közömbös számunkra, megismételhetjük: „legyen nekem a te igéd szerint”, vagy azt, amit Jézus tanított a Miatyánkban: „legyen meg a te akaratod”. Mondjuk ezt minden cselekedetünk előtt: „legyen nekem”, „legyen meg”. Így pillanatról pillanatra, darabkáról darabkára állítjuk össze életünk csodálatos, egyedülálló és megismételhetetlen mozaikját, melyet az Úr öröktől fogva elgondolt számunkra.

Chiara Lubich

 

Hat jó tanács a megbocsátáshoz

Isten mindannyiunknak megbocsát – amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Megbocsátani azonban sokszor nagyon nehéz.

„Nem élem túl ezt a fájdalmat; hogyan tehette ezt velem?” – zokog a tanácsadáson egy asszony, aki most tudta meg, hogy a férjének hónapokon át viszonya volt valakivel.

Egy férfi abban kér segítséget, hogy meg tudjon szabadulni a felesége iránti nyomasztó haragtól és bosszúvágytól, amiért az asszony egy éve elhagyta. „Építkeztünk. Én ostoba, azt hittem, mindketten boldogok vagyunk – miközben ő egészen másra vágyott. Gyűlölöm; azt kívánom, bárcsak meghalna valami betegségben. Nem volna szabad ilyesmire gondolnom, mégis folyton ez jár az eszemben.”

Egy másik férfi saját magának nem tud megbocsátani. Kábítószerfüggővé vált, elvesztette feleségét, otthonát, gyermekeit, állását. „Hogyan süllyedhettem ilyen mélyre? Tönkretettem az életemet” – ismételgeti kétségbeesetten. 

Mindhárman hasonló küzdelmet vívnak. Ha győznek – s ez mindhármuk számára lehetséges –, megerősödve kerülnek ki belőle; ha nem, még inkább megkeseredve. Feladatuk az – s ezzel élete során mindenkinek szembesülnie kell –, hogy megismerjék a megbocsátás erejét. Íme néhány igazság, amely segíthet, hogy a keserűséget hátrahagyva megtaláljuk a megbocsátás, az elfogadás békéjét:

Az élet nem habostorta

Ez persze közhely, mégis gyakran megfeledkezünk róla, hogy senki sincs védve a nehézségektől, mi magunk sem. A Szentírásban lépten-nyomon különféle viszontagságokról olvasunk, meg arról, milyen fontos, hogy felkészüljünk a megpróbáltatásokra és bizonyos értelemben elfogadjuk őket. A zsoltáros nehézségei közepette segítségért fohászkodott: „Ha hozzád kiáltok, meghallgatsz, Istenem, te, aki igazságot szolgáltatsz nekem. Megsegítettél szorongattatásomban, könyörülj rajtam és hallgasd meg imám!” (4. zsoltár 1–2).  
 
Fogadjuk el a megpróbáltatást és próbáljuk meglátni benne a lehetőséget!

Szent Jakab apostol azt mondja: „tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket (Jak 1,2), mert, mint mondja, a küzdelem megerősít. Ne küszködjünk hát a küzdelem ellen, hanem simuljunk bele, öleljük át és tanuljunk belőle!

Általában mindkét fél hibás

A legtöbb nehéz helyzetben nem egy tettes és egy áldozat szerepel; nem igaz, hogy az egyiknek mindenben igaza van, a másiknak semmiben. Az effajta gondolkodás sokszor komolyan gátolja az előrelépést a megbocsátás folyamatában. Vizsgáljuk meg saját felelősségünket, gondoljuk át, mi az, amivel magunk járultunk hozzá a nehéz helyzet kialakulásához – és próbáljuk megérteni annak a helyzetét, aki bántott!

A megbocsátás első lépése az elhatározás, hogy megbocsátunk

Ne várjunk, míg kedvünk lesz megbocsátani, hanem határozzuk el, hogy meg akarunk bocsátani. Engedjük, hogy Isten működjön a szívünkben, és végigvezessen a megbocsátás folyamatán. Higgyünk az Írásban, amely megerősíti: „aki megkezdte bennetek a jót, ...be is fejezi” (Fil 1,6).

Akkor is meg kell bocsátanunk, ha maradandóan sérültünk

A megbocsátás nem tetszés kérdése. Ami történt, talán sohasem tudjuk teljesen elfelejteni, de a másik ember tartozását el kell engednünk. A Szentírás azt mondja: „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak” (Kol 3,13).

Ne feledjük: a megbocsátás folyamat

Az elszenvedett sérelmeket nem lehet azonnal elengedni. Az út, amelyet végig kell járnunk, jól elkülöníthető szakaszokra bontható: tagadással kezdődik, amelyet bánat követ, egészen a depresszióig és a veszteség átéléséig, végül megszületik az elfogadás. Legyünk türelmesek és megértőek saját magunkkal, míg végigjárjuk a megbocsátáshoz vezető utat! 

Forrás: cbn.com

Magyar Kurír

A szabadságról – szokatlanul

  1. Szabad mindenkiről a legjobbat feltételezni.
  2. Szabad másokat önmagunknál különbnek tartani.
  3. Szabad a felfedezett jót nyilvánosságra hozni.
  4. Szabad egymást megdicsérni, és az elismerést elviselni.
  5. Szabad egymásnak köszönetet sem remélve, kérést sem várva segítségünket felajánlani.
  6. Szabad egész szívünket és minden időnket az Úrnak szentelni.
  7. Szabad a család és a közösségek mellett egészen elköteleződni.
  8. Szabad a jogosról és az igazságosan megilletőről önként lemondani.
  9. Szabad az igazság és a szeretet mellett kiállva szimpatikusan érvelni.
  10. Szabad mindenkit meghallgatni, csak azért, hogy az Úr szólhasson.
 

Erdő Péter szentbeszéde az ökumenikus imahét megnyitó istentiszteletén

Elhangzott 2011. január 16-án a fasori református templomban

Olvasmány az Apostolok cselekedeteinek könyvéből:

„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42).

Ez az Isten igéje.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A most felolvasott szentírási vers közvetlenül Szent Péter pünkösdi beszédének lezárása után következik. Azt foglalja össze, hogy hogyan élt az első közösség, mely azokból keletkezett, akik a Szentlélek eljövetele után, Krisztus feltámadásának meghirdetése hatására megtértek. Tehát a legősibb keresztény közösség szinte ideális leírását olvashatjuk ezekben a sorokban. Az imént hallott szavak mindegyikéről mélyen elgondolkodott a szentírás-magyarázók nemzedéke.
Az első keresztény közösség tagjai kitartóak voltak. Ha meggondoljuk, hogy a Szent Péter szavára megtért háromezer emberről van szó, akkor rögtön megelevenedik a kitartásnak a jelentése is. Mert nem elég egy lelkes pillanatban elfogadni Jézus Krisztus személyét, elfogadni a keresztény hitet, nem elég megragadni egy meggyőző élményt, hanem állhatatosan ki is kell tartani ebben. E szavak tehát tükröt tartanak Szent Lukács kortársai elé, de önvizsgálatot kívánnak tőlünk, magunktól is. Ha volt az életünkben – és bizonyára volt, mert különben nem lennénk most itt együtt – olyan pillanat, olyan élmény, amikor őszinte szívvel átéreztük, hogy hiszünk Krisztusban és szeretjük őt, akkor ez állhatatos kitartásra kötelez minket. Mert akkor az életünket is újra meg újra felül kell vizsgálnunk, a bűnbánatnak és a szeretetnek a méltó gyümölcseit is meg kell teremnünk. Ha Jézus számunkra valóban Isten és ember, aki minden más embernél jobban szeret minket, és aki képes arra, hogy a földi élet határán túl is személyes boldogsággal ajándékozzon meg, akkor a viszontszeretet imádkozó légkörében kell élnünk. A hívő ember tehát megragadott ember, akit Isten kegyelme meghívott, és aki személyes szeretetkapcsolatra hivatott Jézus Krisztussal. Ha rendszeresen imádkozunk, ha hittel felülvizsgáljuk és Krisztus fényében újra meg újra megújítjuk életünket, és a bonyolult mindennapok kísértései közepette is megvívjuk a hit jó harcát azért, hogy inkább az ő akaratát kövessük, mint a saját önzésünket, akkor lehetünk állhatatosak, akkor lehetünk kitartók a hitben.
A kitartó alapmagatartás tehát azt jelenti, hogy aki megtért Krisztushoz, annak meg is kell maradnia az ő hitében és szeretetében. De az Apostolok cselekedetei megjelöl néhány olyan területet is, ami ennek a kitartásnak már az első közösség idejében a különleges színhelye vagy próbája volt. Arról beszél Szent Lukács, hogy kitartottak az apostolok tanításában. Bár egyesek felvetették a gondolatot, hogy a kitartás itt megjelölt mozzanatai, az apostolok tanítása, a közösség, a kenyértörés és az imádság már a kezdet kezdetén az istentisztelet alapvető szakaszai voltak , valószínűbb, hogy itt még nem a liturgia részeinek leírásával állunk szemben, hanem inkább a keresztény élet alapvető megnyilvánulásaival találkozunk .

Az apostolok tanításában való kitartás a régi szerzők szerint azt jelenti, hogy hallgatták a tanítást, megfontolták és szívükben elmélkedtek róla.  Az apostoli hagyomány az egész keresztény ókorban a hit, az erkölcs, az istentisztelet és a közösségi fegyelem végső szabálya és igazolója volt, hiszen Krisztus örömhírének gazdagsága az apostolokon keresztül jutott el a hívőkhöz.

A közösség, illetve közösségi részesedés (koinónia) általában az Eucharisztiára vonatkozó szakkifejezés is a legkorábbi időktől kezdve. Ha ebben az esetben is ilyen felhangja van, akkor nem csoda, hogy – eltérően a többi hitbeli cselekedettől – éppen a közösségben való részesedés és a kenyértörés között nem szerepel az „és” kötőszó , így sokan a kenyértörést a koinonia szinonimájának, értelmezésének tekintik.  Ez a legszorosabb közösség, amely összekapcsolja a teljes egységben lévő keresztényeket, hiszen ugyanabban a személyben részesedünk közösen, Krisztus testében és vérében. És nem úgy tesszük ezt, mint általában a közös étkezések alkalmával, amikor az ételből mindenki egy-egy részt vesz ki, hanem az Eucharisztiában mindenki az egész Krisztust veszi magához. Méltán mondja Szent Pál apostol: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16-17).

Az imádságban való egység az összes keresztények között már megvalósulóban van. Különösen ilyenkor, az egységünkért hirdetett imahét során. Ugyanabban a Krisztusban hiszünk, ugyanahhoz a Krisztushoz imádkozunk, vagy az ő nevében fordulunk a mindenható Atyához. A kenyértörés, az Eucharisztia közössége egész egyházi életünk és küldetésünk csúcsa és forrása, amint a II. Vatikáni Zsinat tanítja (l. pl. Lumen Gentium 11a). Egyszerre elősegíti és kifejezi a keresztények teljes közösségét. A hitbeli közösségnek éppen ezért Egyházunk meggyőződése szerint az eucharisztikus áldozat és lakoma közösségét meg kell előznie. Ám azért imádkozunk, és azon fáradozunk, hogy a keresztények között – nem csupán emberi erőfeszítések eredményeként, hanem Isten kegyelméből – létrejöjjön majd az a teljes közösség, amely az Eucharisztiában való közös részesedésben ragyoghat el. Felemelő érzés és egyben nehéz felelősség egymást tisztelve és szeretve fáradozni a teljes egységért hűségben az apostolok tanításához és kitartva az imádságban.

Az Apostolok cselekedeteinek ez a tömör mondata más szempontból is bevilágítja mai életünket. A közös részesedés gyakorlati következményeiről ugyanis a felolvasott szakaszt követő versek árulkodnak. Azt halljuk, hogy a híveknek közös volt mindenük, hogy birtokaik árát szétosztották azok között, akik szükséget szenvedtek. Egyszóval nem csak az imádságban és az Eucharisztiában találkoztak, hanem Krisztussal való közösségük kihatott az emberekkel való kapcsolatukra is. Ahogyan hajdan Caietanus bíboros írta, az első keresztények munkájukkal, javaikkal és emberi szolgálatkészségükkel is nagy szeretetközösségben voltak egymással.  Akinek a szívét tehát a keresztény hit megragadta, annak megnyílik a szeme a többi emberek nyomorúsága iránt. Feltámad benne a közösség keresésének ellenállhatatlan vágya. Észreveszi, hogy ki az, aki a környezetében szükséget szenved. És nem nézi tétlenül a más baját, hanem kész radikális, személyes kényelmét, jólétét is érintő lépésekre. Ilyen emberi magatartásra van szükség napjainkban, akár elöregedő és gazdasági gondokkal küzdő hazánkban, akár a bonyolult Európában, amelynek népei között is igen nagy szükség van a közösség érzésére és cselekvő megnyilvánulására. A szolidaritást az Európai Unió alapvető értékei között szokás emlegetni. Valóban sorsközösségben vagyunk egymással. Az erősebbnek segítenie kell a gyengébbet, de főleg közösen kell szembenéznünk a világ és a történelem alakulásából fakadó kihívásokkal. Tehát komoly gyakorlati döntések hozatalában is a közösségi jelleg, a népek közötti szolidaritás nélkülözhetetlen vezérelv. A kis népek, a kisebbségek, a sajátos nyelvű, kultúrájú, történelmű közösségek nem csak értéket hordoznak, nemcsak méltók arra, hogy értékeljük, hogy figyelembe vegyük őket, de arra is hivatottak, hogy részt vegyenek a nagy közösség egészét érintő ügyek intézésében. Ennek szép szimbóluma az, hogy az Unió elnöki tisztségét más és más ország tölti be, méretétől, lakóinak számától, uniós tagságának régiségétől függetlenül.

Adja Isten, hogy a most következő fél év, a magyar elnökség időszaka földrészünk népeinek közösségét erősítse, hozzájáruljon az alapvető emberi értékek, az élet, a család, az emberi méltóság szolgálatához, a kisebbségek, a különböző nyelvi, etnikai, vallási csoportok megbecsüléséhez és elfogadásához, és így a szolidáris szeretet növekedéséhez és mindannyiunk erősödéséhez. Ezt adja meg nekünk a mindenható Isten. Ámen.

Magyar Kurír

 

Az Élet Igéje - 2011. január

 
A világ nagy részén január 18. és 25. között rendezik meg az imahetet a keresztények egységéért, míg más helyeken pünkösdre teszik ezt az alkalmat. Amint tudjuk, Chiara Lubich általában magyarázatot fűzött az imahétre választott bibliai részhez. Idén a kiválasztott bibliai mondat: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” Az ehhez választott idei igemagyarázat a következő:

„A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.” (ApCsel 4,32)

Ez az ige egyike azon képsoroknak az Apostolok Cselekedeteiből (lásd még: 2,42; 5,12-16), ahol a szerző főbb vonalakban megismerteti velünk a jeruzsálemi első keresztény közösség életét. Rendkívüli lelki frissesség és dinamizmus, imádság és tanúságtétel jellemezte a közösséget, de legfőképpen nagy egység, ahogy Jézus akarta: ez legyen a félreérthetetlen ismertetőjele és a forrása egyháza termékenységének.

A Szentlélek – akit a keresztségben megkapnak mindazok, akik befogadják Jézus Igéjét – a szeretet és az egység lelke: legyőzve a faji, kulturális és társadalmi hovatartozásból fakadó különbségeket, minden hívőt egyesített a Feltámadottal és egymással.

„A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”

De lássuk pontosabban, milyen is ez az egység.
A Szentlélek mindenekelőtt a szív és a gondolkodásmód egységét teremtette meg a hívők között, és a testvéri közösség dinamizmusával segítette őket, hogy leküzdjék az egység megszületését nehezítő érzelmeket.

Az egység legnagyobb akadálya ugyanis az individualizmusunk; a ragaszkodás saját gondolatainkhoz, látásmódunkhoz és személyes ízlésünkhöz. Önzésünk falakat épít, amelyek elszigetelik és kizárják azokat, akik különböznek tőlünk.

„A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”

A Szentlélek létrehozta egység magától értetődően a hívők életében is visszatükröződött. A gondolatok és a szív egysége megnyilvánult és testet öltött az összefogás konkrét tetteiben: javaikat megosztották a szükségben lévő testvérekkel. Pontosan ez hitelesítette a közösséget: nem tűrhette el, hogy míg egyesek bőségben élnek, mások a szükségestől is meg legyenek fosztva.

„A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”

Hogyan éljük hát az e havi igét, amely a közösséget és az egységet hangsúlyozza, amelyet Jézus kívánt, és amelynek megvalósítására nekünk ajándékozta Lelkét?

A Szentlélek hangjára hallgatva azon fáradozunk majd, hogy minden téren növekedjünk az egységben. Különösen lelki téren, úgy, hogy felülemelkedünk a megosztottság csíráin, amelyeket magunkban hordozunk. Micsoda ellentmondás lenne például, hogy míg egyek akarunk lenni Jézussal, megosztottak vagyunk egymás közt, és önző viselkedésében ki-ki megy a saját feje után, ítélkezünk, talán még ki is közösítjük a másikat! Újra meg kell hát térnünk Istenhez, aki egynek akar bennünket.
De ez az ige abban is segítségünkre lesz, hogy mélyebben megértsük az ellentmondást, amely ott feszül a keresztény hit és az anyagi javak önző kezelése között. Segítségünkre lesz, hogy hiteles közösséget vállaljunk mindazokkal, akik szükséget szenvednek, és itt csak lehetőségeink szabhatnak határt.

S mivel ebben a hónapban tartjuk az imahetet a keresztények egységéért, ez az Ige sarkalljon még, hogy imádkozzunk és erősítsük meg az egység, a szeretet és az osztozás kötelékét különböző egyházakhoz tartozó testvéreinkkel is, akikkel ugyanaz a hit és ugyanaz a lélek fűz össze bennünket: Krisztus lelke, melyet a keresztségben kaptunk.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1994. január. Megjelent: Új Város 1994/1.

 

 

Karácsonyi esti ima!

 

Kép 2o1o karácsonya van! Alázattal, szeretettel arra kérlek Istenem, hogy népem nagy Karácsonyfája alá ajándékként a Bátorság erényét tedd. Azt a bátorságot, mellyel kétezer évvel mint védtelen kisgyerek közénk jöttél, s mellyel ránk mosolyogtál. Mint Isten tudtad, hogy mi lakik az emberek fiaiban, hogy mennyi háború, kegyetlenség, kapzsiság, önzés és gőg lakik a marék porból született ember szívében. Tudtad, és te mégis egyedül, üres kézzel eljöttél közénk, hogy egy új világot álmodjál velünk, a szeretet, a jóság, az irgalom világát. Mertél embereket megszólítani és hívni, hogy társaid legyenek e csodálatos új világ teremtésében. Csodálom ezt a hihetetlen bátorságot, mellyel szembe mentél minden gonddal, nyomorúsággal, emberi gyarlósággal. A kudarcok, árulások nem torpantottak meg, még a nagycsütörtök, nagypéntek sem törte meg bátorságodat, hisz húsvét hajnalán újból szeretettel szemünkbe mosolyogtál, és elkezdted bátran összegyűjteni nagycsaládodat, tovább építeni álmodat, a Te országodat köztünk. 

 

 Uram Istenem, tudom, hogy egy bátortalan, félénk lélek nem tudja megfogni a Te teremtő kezedet, az előtte álló szép pályát nem meri befutni, a teáltalad neki felkínált csodálatos ajándékokat nem meri kibontani. Ezért is kérem 2o1o Karácsonyán tőled Istenem, a bátorság ajándékát. Ragyogtasd fel gyermekeid arcán a te Isteni arcod egyik legszebb vonását, a Bátorság szép vonását! 

 

 Szeretettel kérem a bátorság kegyelmét gyermekeinknek, hogy merjenek szembe menni az iskolában, de az élet minden percében a saját korlátaikkal, félelmeikkel. A nagyra nőtt fiataloknak is ugyanezt a bátorság erényét kérem, hogy merjenek otthont teremteni, családot alapítani, gyermeket vállalni, nevelni szeretettel. És magunk számára, a felnőtt korosztály számára is ugyancsak a mindennapok bátorságát kérem tőled Istenem. Azt az Isteni bátorságot, mely felragyogott Árpád vezérben, mikor megálmodta itt a Kárpát-medencében a közös otthonunkat. Szent István bátorságát, mellyel hitet és hazát adott népünknek.  Azt a bátorságodat, mely Szent László királynak erőt adott kiállni Erdély ostromlott népéért. Domokos Kázmérnak, 1661-ben a szörnyű törökdulás után te adtál bátorságot, hogy a romokon mindent újra kezdjen. Márton Áron szentéletű püspökünkben ugyancsak a te bátorságod lángolt fel, mikor egyedül is szembe mert menni a kommunizmus kegyetlen, mindent leőrlő gépezetével. Ragyogjon hát fel bennünk is, a huszonegyedik századi gyermekeidben, szép Isteni tulajdonságod, a sötétséget legyőző Bátorság. 

 

 Alázattal kérem a bátorság kegyelmét népemnek, az emberiségnek, ennek a csodálatos szép nagy világnak. Soha ilyen lehetőségek nem voltak a tovább tanulásra, önmagunk képzésére, kibontakoztatására, közös álmaink megfogalmazására, és azoknak hittel, kemény munkával való megvalósítására! Adj bátorságot Istenünk, hogy ne torpanjunk meg! Emberi kishitűségünk, a félelmeink, végtelenre nyitott szárnyalásunkat ne törje meg. Ne álljunk 

 

ijedezve, egy - egy árnyék, a gonosz lélek torz, csalóka fintorai miatt elbizonytalanodva, remegve a félelem vakvágányára. Mindaz a tudományos, technikai vívmány melyet oly sok elme az évezredek alatt fáradhatatlanul létrehozott, s mely  ma a  kezünkben van, s melyekkel alázattal élhetünk, szolgálhatunk, csak arra vár, hogy bátran megfogalmazzuk álmainkat, azokat bizalommal egyeztessük, és a világot tovább teremteni akaró Istennek bátorságával  elinduljunk.  Olyan lehetőségeink vannak, melyről a történelem nagyjai nem is álmodhattak. Az egyetlen kérdés: merünk-e élni velük? 

 

 Istenünk, mi a te képedre és hasonlatosságodra születtünk, ragyogtasd fel a szeretet, a jóság, a világot tovább teremteni akaró szabad ember bátorságát gyermekeid arcán!

 

  Kisebb testvéri szeretettel, Csaba testvér

 

 Déva, 2010 dec. 24.


 

Életige - 2010. december (Chiara Lubich)

„Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lk 1,37)

Amikor az angyal hírül adta Máriának Jézus születését, ő megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” Az angyal ezt válaszolta: „Istennél semmi sem lehetetlen”. Bizonyítékul Erzsébet példáját idézte, aki idős kora ellenére gyermeket fogant. Mária hitt, és így az Úr Édesanyja lett.
Isten mindenható: gyakran olvassuk ezt a Szentírásban. A kifejezés Isten hatalmára utal, hogy megáldja, megítéli és irányítja az eseményeket, amelyek révén megvalósítja terveit.
Egyetlen dolog akadályozhatja mindenhatósága érvényesülését: az ember szabadsága, aki szembehelyezkedve az Ő akaratával gyengévé válik, holott hivatása szerint osztoznia kéne Isten erejében.

„Istennél semmi sem lehetetlen.”

Ez az ige (…) felébreszti szívünkben az Atyaisten szeretetébe vetett határtalan bizalmat. Hiszen ha Isten a Szeretet, akkor ennek logikus következménye, hogy teljesen ráhagyatkozzunk.
Neki hatalmában áll megadni bármilyen kegyelmet: világi és lelki javakat, lehetséges és lehetetlen dolgokat. Megadja azoknak is, akik kérik, és azoknak is, akik nem, mert – amint az evangélium mondja – Ő Atya, aki „fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt” . Tőlünk is azt kéri, hogy ugyanazzal az egyetemes szeretettel tegyünk mindent, mint Ő, és higgyük el:

„Istennél semmi sem lehetetlen.”

Hogyan éljük tehát ezt az igét a hétköznapokban?
Időről időre mindannyiunknak szembe kell néznünk nehéz, fájdalmas helyzetekkel, mind személyes életünkben, mind kapcsolatainkban. Sokszor teljesen tehetetlenek vagyunk, mert ragaszkodásokat fedezünk fel magunkban a dolgokhoz vagy emberekhez, és szeretnénk megszabadulni tőlük, ám érezzük, hogy gúzsba kötnek. Gyakran a közönyösség és az egoizmus falaiba ütközünk, vagy olyan események történnek, amelyek mintha meghaladnák az erőnket, ezért inkább feladjuk a harcot.
Az ilyen pillanatokban jöhet segítségünkre ez az életige. Jézus hagyja, hogy szembesüljünk tehetetlenségünkkel. Nem azért, hogy elbátortalanodjunk, hanem hogy jobban megértesse velünk: „Istennél semmi sem lehetetlen”; azért, hogy előkészítsen minket kegyelme rendkívüli erejének megtapasztalására, mely éppen akkor nyilvánul meg, amikor belátjuk: saját erőnkből semmire nem megyünk.

 

„Istennél semmi sem lehetetlen.”

Ha a legkritikusabb pillanatokban ezt ismételjük, felszabadul mindaz az energia, amelyet Isten igéje hordoz, és valamiképpen részesedünk Isten mindenhatóságából. Van viszont itt egy feltétel: Isten akaratát kell élnünk, sugározva magunk körül a Tőle kapott szeretetet. Így összhangban leszünk Isten mindenható szeretetével, melyet teremtményei iránt táplál, és ezáltal hozzájárulhatunk az egyénekről és az emberiségről alkotott tervének megvalósulásához.
Hogy ezt az igét éljük, és hatékonyságát teljességgel megtapasztaljuk, van még egy kiváltságos lehetőségünk: az imádság.
Jézus azt mondta, hogy bármit kérünk nevében az Atyától, meg fogja adni. Kérjük tehát tőle mindazt, ami leginkább a szívünkön fekszik, azzal a szilárd hittel, hogy számára semmi sem lehetetlen: kérjük a reménytelen helyzetek megoldódását, a világ békéjét, a súlyos betegek gyógyulását, a családi és társadalmi konfliktusok elsimulását!

 

Ha pedig kölcsönös szeretetben, teljes egyetértésben többen fohászkodunk ugyanazért, akkor maga Jézus lesz köztünk; Ő fogja kérni az Atyát, és ígérete szerint megkapjuk, amiért imádkoztunk.
Isten mindenhatóságába és Szeretetébe vetett hittel egy nap mi is azt kértük valaki számára, hogy a röntgenfelvételen látható daganat „tűnjön el”, mintha tévedés vagy rémkép lenne. És így történt.
Ha életünk eseményeit mindig határtalan bizalommal fogadjuk, érezni fogjuk, hogy egy olyan Atya tart bennünket a karjában, akinek minden lehetséges. Ez nem jelentheti, hogy mindig megkapjuk, amit kérünk. Ő Atya; mindenhatóságát mindig és csakis gyermekei javára használja, akár tudják, akár nem. Egyetlen dolog számít: tápláljuk magunkban a bizonyosságot, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, és akkor soha nem tapasztalt béke fog eltölteni bennünket.

 

Chiara Lubich

 

Életige - 2010. november (Chiara Lubich)

„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.” (Mt 5,8)


Jézus a hegyi beszéddel kezdi meg tanítói működését. A Genezáreti-tó melletti Kafarnaum közelében felment egy hegyre, leült, ahogy akkoriban a tanítók, és a tömegnek a boldogságokról beszélt. Az Ószövetség többször is használja a „boldog” kifejezést: azokat tünteti ki a jelzővel, akik az Úr Igéjét különbözőképpen valóra váltották.

 

Jézus részben a már ismert boldogságokat idézi a tanítványoknak, azt azonban először hallják, hogy a tisztaszívűek nemcsak fölmehetnek az Úr hegyére – amint a zsoltár megénekli –, hanem meg is láthatják Istent. Vajon milyen az a magas rendű tisztaság, amely ekkora jutalmat érdemel? Jézus beszédei bőséges magyarázatot adnak rá. Forduljunk tehát hozzá, hogy meríthessünk a hiteles tisztaság forrásából.

 

„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.”

 

„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek” : Jézus szerint ez a megtisztulás leghatékonyabb eszköze. Nem annyira a vallási szertartások gyakorlása tisztítja meg a lelket, hanem elsősorban az Ige. Jézus Szava nem olyan, mint az embereké. Benne ugyanaz a Krisztus van jelen, aki jelen van az Eucharisztiában, bár más módon. Az Ige révén Krisztust fogadjuk magunkba, s ha engedjük őt cselekedni, megszabadít a bűntől, vagyis tisztává teszi a szívünket.

 

A tisztaság tehát a megélt Ige gyümölcse: Jézus igéi megszabadítanak ragaszkodásainktól, amelyek elkerülhetetlenül kialakulnak bennünk, ha létünk nem Istenben és az Ő tanításában gyökerezik. Előfordulhat, hogy rabjává válunk a tárgyaknak, a teremtményeknek vagy önmagunknak. Ha viszont egyedül Isten áll a szívünk középpontjában, jelentőségét veszíti minden más.

Hogy erre sikerrel vállalkozhassunk, jó, ha a nap folyamán többször is a zsoltár fohászával fordulunk Jézushoz, Istenhez: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem!” Ismételjük el gyakran, főként, amikor a különböző ragaszkodások olyan álmokat, érzéseket, szenvedélyeket ébresztenek, amelyek elhomályosíthatják tisztánlátásunkat, és megfoszthatnak szabadságunktól.

Kedvünk támad megnézni bizonyos reklámokat, plakátokat vagy tv-műsorokat? Ne tegyük! Mondjuk ilyenkor: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem.” Ez az első lépés. Ha újra és újra kifejezésre juttatjuk Isten iránti szeretetünket, ki tudunk majd lépni önmagunkból, s így növekedni fog bennünk a tisztaság. Észrevesszük, hogy egy ember vagy egy munka akadályt gördít közénk és Isten közé, hogy veszélyezteti a kapcsolatunk áttetszőségét vele? Itt a pillanat, hogy újra kimondjuk: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem.” Ez segít, hogy megtisztítsuk szándékainkat, és visszaszerezzük a belső szabadságot.

 

„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.”

 

A megélt Ige szabaddá és tisztává tesz, mivel szeretet. Hiszen a szeretet tisztítja meg isteni tüzével a szándékainkat, és egész bensőnket, mivel a Biblia szerint az értelem és az akarat a szív legmélyén lakozik.

 

Amit viszont Jézus kér, és ami lehetővé teszi, hogy éljük ezt a boldogságot, az a kölcsönös szeretet, és akkor születhet csak meg, ha valaki, úgy, mint Jézus, kész az életét adni a többiekért. Ez a szeretet magával ragadja a másikat; viszonzásra talál, és olyan légkört teremt, amit leginkább épp áttetsző tisztaságáról lehet fölismerni. Mindez Isten jelenlétéből fakad, mert csakis Ő képes arra, hogy tiszta szívet teremtsen bennünk. A kölcsönös szeretetet élve az Ige ki fogja fejteni a hatását: megtisztít és megszentel.

 

Az elszigetelt egyén nem tud sokáig ellenállni a világ csábításainak, a kölcsönös szeretet viszont olyan közeget biztosít, ahol meg tudja őrizni tisztaságát és hiteles keresztény mivoltát.

 

„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.”

 

A mindig újra visszaszerzett tisztaság gyümölcseként pedig „láthatjuk” Istent, vagyis megértjük, hogy Ő működik a személyes életünkben és a történelemben, meghalljuk a szívünkben szóló hangját, és felfedezzük őt mindenütt, ahol jelen van: a szegényekben, az Eucharisztiában, az Igéjében, a testvéri közösségben, az egyházban.

 

Megízleljük jelenlétét már itt a földön, ahol „a hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk” , mindaddig, amíg majd örökre „színről színre” láthatjuk őt.

 

Chiara Lubich

 

 

 

Böjte Csaba szentbeszéde Csíksomlyón


Elhangzott 2010. május 22-én Csíksomlyón a pünkösdi búcsú ünnepi szentmiséjén.

Kép Szívem minden melegével, szeretetével köszöntöm egyházunk főpapjait, népünk, nemzetünk elöljáróit és titeket, drága zarándoktestvéreim itt a Kárpát-medence talán egyik legszebb szentélyében, a Csíksomlyói nyeregben.

Szép ez a hatalmas bazilika, mert a mi Urunk, Istenünk építette, mert hittel, imádsággal, bűnbánó szívvel megtöltöttük. Annak idején Csíkban gyerekkoromban hallottam, hogy a zarándoklásra sosincs rossz idő, legfennebb gyenge ember. Örvendek, hogy nem lettünk táposok. Nem ijedünk meg az esőtől, a széltől, a gondoktól, a bajtól. Mert sajnos tudom, hogy van sok gond, baj: az ember leül a gyóntatószékbe és hallja, hogy „most vesztettem el a munkahelyemet", „a bank el akarja venni a házamat" – krízis, gond, nehézség, családi viszályok, betegségek. És Anyánk, az egyház összegyűjt bennünket, hogy imádkozzunk és együtt közösen mondjuk, hogy „Most segíts meg Mária, ó irgalmas Szűzanya!" Igen, testvéreim, a keresztény ember a nehézségek közepette nem elkeseredik, nem leül a földre, nem elbújik az árnyékba, hanem imádkozik, összeteszi a kezét és kéri az élő Istent, aki azt mondotta nekünk, hogy bármit kérünk az ő nevében, megadja azt nekünk. Imádkozunk. Imádkozunk és tanulunk Istentől, az ő drága édesanyjától és népünk nagyjaitól, nemzetünk szentjeitől.

Mária tizenvalahány éves fiatal lány, amikor az Úr Angyala megszólítja és felkéri, hogy vállalja a Kis Jézus megszülését, felnevelését, és a Szűzanya nem nyafogva, kiutat keresve mondja, hogy ő nem tanulta meg az istenszülést, nevelést, a Megváltó nevelését, ilyen tantárgy nem volt az ő iskolájában. Nem abból indul ki, hogy ő emberi korlátai között mire képes, hanem tudja azt, hogy Isten, aki a teremtés hajnalán mondta, hogy „Legyen!", és lett, képes továbbteremteni ezt a világot – általunk. S ezért alázattal kimondja: „Legyen nékem a te igéd szerint!"

Drága barátaim, a nehézségek, a gondok közepette ne a korlátainkat nézzük csupán. Kicsik vagyunk, egy marék porból teremtett bennünket az Isten, de az élő Isten teremtett bennünket, és arra hívott, hogy legyőzzük a gondjainkat, nehézségeinket, összefogjunk. Olyan csodálatos a mi Urunk, Istenünk: karácsony éjszakáján közénk jön. Tarisznyájában csak a Mennyei Atya szeretete, jósága. Üres kézzel jön közénk, és nem azt mondja, hogy „Mennyei Atya, hát ki írta ennek a megváltásnak a forgatókönyvét, hát itt semmi nélkül hogy lehetne itt új világot teremteni?". Hanem hittel, végtelen szeretettel meghirdeti az Újszövetség nagy törvényét, a szeretet parancsát, és egyszerű embereket, pásztorokat, halászokat, vámosokat szólít meg, és egy új világot teremt számunkra. Persze akkor is voltak nehézségek, a mi Urunk, Istenünk is Jeruzsálem falai előtt leborul és sírva mondja, hogy „hányszor próbáltalak összegyűjteni benneteket, mint kotlós a csibéit, de hát nem akarjátok". De Jézus Krisztus nem bedobja a törülközőt, hanem virágvasárnap újból bevonul Jeruzsálembe és próbálja összegyűjteni az ő népét. Sajnos akkor is nagyon sokan hiányoznak. És Jézus erre nem azt mondja, hogy „hát fiúk, megpróbáltuk, tettem én csodát, prédikáltam, nem akarjátok, nem megy, hát ne erőltessük". Nem ezt mondja a mi Urunk, Istenünk, hanem nagycsütörtökön újból hívja az apostolait, megmossa a lábaikat, olyan szép, hogy saját kezével nyújtja a falatot tanítványainak, eteti őket. Nagycsütörtök, nagypéntek: szörnyű, szomorú dolgok. Húsvét hajnalán Jézus Krisztus feltámad, s Mária Magdolnának első szava az, hogy „nem baj, ne is szólj a többieknek, találkozunk Galileában, folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, nem kell megtorpanni, a Mennyei Atya szeret benneteket, fog ez menni". Döbbenetes, nem? Hihetetlen.

Gyengék vagyunk, kicsik vagyunk, de annyira vigasztaló Istennek ez a kitartó szeretete. Olyan szép az emmauszi tanítványokkal való találkozás története. Ezek az emberek idáig vannak mindennel, Krisztussal, megváltással, fáradtak, csalódottak, letörtek és elindulnak hazafelé. Aki akar maradjon, csinálja, de nekik elég volt. És milyen szép, hogy az élő Isten, Jézus Krisztus szembejön velük, átdöfött szívvel, átdöfött lábbal, kézzel s megkérdezi tőlük: „Fiúk, mi a baj?" „Hát te vagy az egyetlen Jeruzsálemben aki nem tudod, hogy mi történt ott?" „Hát mi történt?" S Jézus meghallgatja saját sztoriját, mintha ott se lett volna. Bíztunk benne, hittünk, követtük, nem jött össze, kész, vége, megyünk haza, csalódtunk. Milyen döbbenetes, hogy Jézus Krisztus nem elítéli ezeket az embereket, nem megkérdezi tőlük, hogy „akkor miért kellett hogy ezer idegen, Simon segéljen a kereszt hordozásával?" Hanem elkíséri ezeket az embereket átdöfött lábbal. Jeruzsálemtől távolodnak ezek az emberek és Jézus elkíséri őket és útközben olyan szépen beszél hozzájuk, olyan szeretettel szól, hogy ők maguk azt mondják, „lángolt a szívünk, míg hallgattuk őt". Milyen szép! Ezeknek az embereknek éjnek idején annyira lángol a szívük, hogy van erejük visszamenni és felébreszteni a többieket is, hogy „fiúk, él az Isten, feltámadt, van remény, van jövő, bízzatok!" Milyen szép!

Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus a mai evangéliumban azt mondja, „ha én elmegyek, Mennyei Atyám új vigasztalót küld helyettem". Jézus Krisztus magát vigasztalónak nevezi és a Szentlélek Úristent is vigasztalónak, bátorítónak nevezi. Persze ilyenkor eszünkbe jut, hogy a prófétának is ezt mondta az úr: „Menj, vigasztald meg az én népemet, bátorítsd!" Konszolidálni: ez többet jelent, mint vigasztalni, bátorítani, aláfalazni, megerősíteni. Istennek ez a vágya, hogy a próféta elmenjen az ő nevében és vigasztalja, erősítse meg az ő népét. S ezt tette a mi Urunk,Jézus Krisztus is, mindenütt akivel találkozott. az öreg Nikodémusnak nem azt mondta, hogy „fiú, későn jöttél, elment a vonat, mit lehet csinálni?", hanem hogy „újjá kell születni. Nehéz lesz, de segítek, itt vagyok, fog ez menni". Bízik benne, hiszi azt, hogy ez az öregember újjá tud születni, újra tud kezdeni. És ugyanígy hosszan vehetnénk a többi szép szentírási történetet, hiszen igazából mindegyik erről szól: Mária Magdolna, Zakeus, a gadarai ördöngös. Ezeknek az embereknek a számára Jézusban van remény. Hiszik azt, hogy felkelsz és többet nem vétkezel, meg tudsz térni.

Olyan jó látni, hogy ez a lelkület, ez a szellem a történelem folyamán Jézus Krisztus követőiben, a szentekben is mennyire megvan. A mi drága népünk nagy szentje, Szent István király mondhatta volna, hogy „hát kinek kell itt király? Itt mindenki kiskirálynak érzi magát, véres karddal telerohangálták egész Európát, hogy lehet itt rendet teremteni?" Alázattal Isten elé járul, megkeresztelkedik és biztatja őket, „igen, ti is, mindannyiunkra ráfér az a keresztvíz, meg kell térni. Minden tíz falu építsen szépen egy templomot. Igen, legyenek püspökök!" Képes megszólítani az országán keresztülutazó Szent Gellértet és mondani neki, „hová mész, fiam?" „Hát talán a Szentföldre." „Ugyan, hagyd a csudába, ez is Szentföld lehet, ha imádkozunk, ha dolgozunk, ha megszenteljük. Nézd, Temesváron, Csanádon nincs püspököm, szükségem volna rád." Szent István nem nyafog, nem siránkozik, hogy mennyi pogány ember van, hanem nekiáll, hatalmas életerővel, munkával, imádkozó szeretettel egy új világot teremt itt a Kárpát-medencében: a szeretet, a jóság, a másik befogadása, integrálása világát.

Milyen jó lenne, ha mi is a magunk feladatainkhoz, nehézségeihez ezzel a Szent István-i hozzáállással állnánk. Igen vannak gondok, vannak bajok, de térdeljünk le az élő Isten elé. Ő, aki ezt a világot teremtette, biztos, hogy közel négy és fél milliárd éve a tudósok szerint vezeti az életet, biztos, hogy tovább fogja vinni! Van jövő, van remény! Bízzunk az élő Istenben! Szent Ferenc atyánk egyszerű kistestvér, és a Mennyei Atya azt mondja neki, „meg kéne erősíteni, konszolidálni kellene ezt az egyházat!" És Szent Ferenc atyánk a maga egyszerűségében, szeretetében elkezd imádkozni: „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy vigasztalást tudjak vinni oda, ahol szomorúság van, hogy erőt tudjak vinni oda, ahol csüggedés van." És elindul, társakat gyűjt, és tényleg, kora egyházát képes megerősíteni, talpra állítani. Vigasztalás, bátorítás.

Azt gondolom, itt Csíksomlyón mindenképpen kell szólnunk Domokos Kázmér ferences atyáról, aki az 1600-as évek elején született Szovátán. Abban az időben 660 plébániából 58 maradt. A történelem vihara, a különféle hitújítások elmosták a hatalmas erdélyi katolikus egyházat. Nehézségek, gondok voltak. 1661-ben betör a török Csíkba. Megostromolják Mikó várát, majd felgyújtják és a védtelen népet lekaszabolják. 26 templomot égetnek fel csak itt a Csíki-medencében. Az akkori, fából épült házak úgy éghettek, mint a zsír. Október 21-22-én pusztítanak, a csíksomlyói templomhoz menekül több ezer ember, de számukra sincs irgalom, rájuk gyújtják a templomot. Minden elpusztul. Több mint harmincezer rabot hajtanak el magukkal. Több mint négyezer szekér hadizsákmányt visznek el. És akkor Domokos Kázmér összegyűjti a maradék embert és a porból, a koromból, a füstből felemelik a Boldogságos Szűz Mária csodatévő szobrát, sírva imádkozva összegyűlnek körülötte és kérik az erőt, hogy újjá tudjanak építeni mindent. Isten nem a csüggedés lelkét adta, nem a siránkozás, a nyafogás parancsát, hanem az imádság, a szeretet, a jóság parancsát adta nekünk, az újrakezdés erejét. És Domokos Kázmérék újraépítik a templomot. Még azon a télen elindul és körbejárja Erdély protestáns főurait és prédikál alázattal, alamizsnát kér. És újraépül a templom, a kolostor, az iskola. Olyan döbbenten olvastam, amikor azt írja a történelemkönyv, hogy 1664-ben Kájoni János a csíksomlyói templomban már orgonát épít. Ez a hab a tortán, hogy orgona is legyen. Milyen szép! Nemcsak újraépítik a templomot, nemcsak az oltárait felépítik és az oltár legmagasabb, legszebb pontjára a Boldogságos Szűzanya szobrát állítják, hanem orgonadallal, énekkel dicsérik Istent, aki szeret bennünket, bármilyen megpróbáltatás, nehézség is van.

Milyen jó lenne, ha Domokos Kázmér lelkületével fordulnánk a magunk mindennapi nehézségei, gondjai felé. Ne a gondok, a nehézségek diadalmaskodjanak, hanem az Istenben bízó ember, aki tudja azt, hogy Isten nemcsak megteremtett bennünket, hanem mellénk is áll. Olyan szép a Szentírás, amikor azt írja: „Atyám mindmáig munkálkodik és én is munkálkodom". Testvéreim, ebben az értünk munkálkodó Istenben bíznunk kell nekünk, hinnünk kell benne. Vannak nehéz pillanatok minden ember életében, a nép életében, a nemzet életében is. Talán legszörnyűbb idők Trianon után jöttek népünkre itt az Erdélyi medencében, szörnyű napok voltak azok: világháború lóg a levegőben, és Márton Áron püspöktől megkérdezik, hogy meri-e vállalni ennek az egyházmegyének a vezetését. Mer-e pásztor lenni ebben a vérzivataros időben. És püspöki jelmondata Márton Áron püspöknek: non recurso laborem, nem utasítom vissza a munkát, a feladatot, a megbízatást. Nem futok el a nehézségek elől. Vállalom a küzdelmet. És tudjuk jól, hogy igazából börtönt, vértanúságot vállalt. S ő nagyon is tisztában volt ezzel. Tudta jól, hogy mi vár rá, mégis elindult, mert érezte, hogy az élő Isten hívja és küldi az ő drága népéhez és nem tehet mást, mint azt, hogy megvívja a jó harcot.

Olyan döbbenten olvastam és örömmel gratuláltam Ervin atyának, hogy most a kolozsvári táblabíróság on kimondták, hogy semmisnek nyilvánítja annak a politikai pernek a végzését, amelyben őt is halálra ítélték és utána életfogytiglant kapott. Éveket, évtizedeket kell várni az igazság diadaláig, de hiszem azt, hogy igenis, nekünk a szeretet, a jóság útján kell mennünk és bízni abban, hogy Isten malmai őrölnek. Olyan nagy öröm mindannyiunk számára hallani azt, hogy anyanemzetünk, magyarországi testvéreink igenis szeretettel kinyújtják felénk a kettős állampolgársággal a kezüket. Óriási dolog! Hiszem azt, hogy valamilyen módon meg kell tudjuk értetni egymással azt, hogy elég nagy ez a világ, elég nagy ez a Kárpát-medence: ha összefogunk, ha bízunk egymásban, ha Istenre figyelünk, akkor igenis felépül az, amiért mindennap imádkozunk a Miatyánkban, hogy jöjjön el az Isten országa. Kell, hogy bátorítsuk egymást ezen az úton. Nem az ellenségeskedést, nem a háborúskodás parancsát kaptuk sem a románokkal, sem a más velünk együtt élő nemzetekkel, hanem azt, hogy együtt közösen építsük fel Isten csodálatos szép országát ezen a világon. A II. Vatikáni Zsinat olyan szépen mondja – én ezt a gondolatot papi jelmondatommá is választottam –: Isten azt akarja, hogy az emberiség egy nagy családot alkosson, s mi mindannyian egymásnak testvérei legyünk.

Imádkozzunk ezért, kérjük Istent, hogy szentjeink vezetésével bátran, határozottan feladatainkat, mindennapi gondjainkat alázattal felvállalva és megoldva haladjunk előre. Olyan jó hallani: csíksomlyói testvérek mondták, hogy itt kint a Nyeregben az elhelyezett perselyek összes bevételét felajánláják nagylelkűen szeretettel a magyarországi árvízkárosultak számára. Hiszem, hogy a szeretet, a jóság, a szolidaritás útja mindannyiunkat boldoggá tud tenni. Szívem minden melegével bátorítom, biztatom drága népemet, hogy ezen az úton járjon.

Végezetül: gyerekeket tanítok és mindig házi feladatot adok, hát önöknek is adnék egy feladatot. Ugye mindannyian Isten képére és hasonlatosságára születtünk. Ha Jézus Krisztus a maga és a Szentlélek legszebb jelzőjének a vigasztalást találta és ezt mondotta, akkor én arra kérlek benneteket, hogy erről a hegyről lemenve egymást vigasztaljátok, bátorítsátok. Feleségeteket, gyermeketeket, vagy a munkahelyen: merjétek egymást lelkesíteni, bátorítani! Olyan sokszor kérdezik: hogy van nekem annyi jó gyerekem? Közel kétezer gyermeket nevelünk. Vagy pedig: hogy van nekem annyi hasznos munkatársam? Állandóan drukkolok nekik. Vigasztalom és bátorítom őket. Futballmeccsen azok a nagydarab játékosok is igénylik azt, hogy valaki drukkoljon nekik, hogy kiabáljanak a lelátóról, hogy hajrá, mindent bele, fog ez menni! A feleséged, a gyermeked, a szomszédod, a kollégád vajon nem igényelné azt, hogy te bátorítsad, vigasztaljad, erősítsed őt, hogy drukkoljál neki? Milyen lenne az a futballmeccs, ahol mindenki a lelátón arról óbégatna: úgyis kikaptok, gól, jaj Istenem, nem is nézem. Szegény játékosok szíve összeszorulna! A Szentháromság követésében egymást bátorítanunk, vigasztalnunk, erősítenünk kellene. Mindenkinek jólesik, ha valaki megsimogatja és azt mondja: fog ez menni! Adná az Isten, hogy tényleg az erdélyi katolikus egyház, a Kárpát-medencei magyarság a vigasztalás, a bátorítás egyháza lenne!

Ámen

 

10  tipp Istentől


Kép 1. NE AGGÓDJ!
Ha azon kapod magad, hogy csak panaszkodsz, és görcsösen aggódsz, emlékezz ígéreteimre:  "Ne aggódjatok életetek miatt " Máté 6,25.
2. TEDD FEL A LISTÁRA!
Ha megoldandó problémád van, kihívások előtt állsz, nem tudod, hogyan dönts vagy mit csinálj, ne tétovázz! Tedd fel ezeket a dolgokat a listára! De nem akármilyen listára, hanem az enyémre. Imádságban mondd el, mi nyomja szívedet, és Én meghallgatom "Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok - én megkönnyítlek titeket. " Máté 11,28.
3. BÍZZ BENNEM!
Ne vegyetek fel magatokra több terhet, mint amennyit Én rátok helyezek. Miért is félnél a holnaptól!? Én eddig is megtartottalak, továbbra is meg foglak, ha őszinte szívvel hozzám fordulsz! "Ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened! Megerősítelek, megsegítelek, és felkarol győzedelmes jobbom. " Izajás 41,10.
4. HAGYD RÁM!
Miért vannak dolgok, amikről azt hiszed, hogy te majd egyedül megoldod? Ha erősnek érzed magad, az azért van, mert Én megerősítettelek. Ne zárj ki az életed bizonyos területeiről, mert megmondtam: "Senki ne becsülje magát a kelleténél többre, hanem józanul gondolkodjatok, mindenki az Istentől neki juttatott hit mértéke szerint. " Rómaiakhoz írt levél 12,3.
5. BESZÉLJ HOZZÁM!
Tudom, hogy rohanó világban élsz. De soha ne feledkezz meg rólam. Én mindig meghallgatlak. Bármit is szeretnél mondani Nekem, hallgatlak. Akár buszon, munkahelyen, iskolában, bármilyen helyzetben is vagy, ne tétovázz megszólítani a szívedben, imádságban. "Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése. " Szent Jakab levele 5,16.
6. LEGYEN HITED!
A dolgokat sokszor nem láthatod összességében, mert olyan közel állsz hozzájuk. De Én összességében látom az életed és átlátom az egészet. Nem a te dolgod, hogy mindent tudj, és mindent láss: "A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. " 2 Korintus 5,6.
7. NE LÉGY ÖNZŐ!
Oszd meg azt a rengeteg csodálatos dolgot, melyeket Tőlem kaptál! Ne tartsd meg magadnak, mert azért kaptad, hogy másokat építs vele. "aki mást felüdít, maga is felüdül." Példabeszédek 11,25.
8. LÉGY TÜRELMES!
Azért mert a világ egyre csak rohan, rohan és rohan, miért akarod ugyanezt rám erőltetni? Amit megígértem, az meg lesz, légy türelemmel. A világot én teremtettem, tudom mit csinálok, és gondom van mindenre. "Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt." Prédikátor könyve 3,1.
9. LÉGY KEDVES!
Legyél ugyan olyan szeretettel mások felé, mint amilyennel Én vagyok feléd. Ne bánts meg másokat különbözőségük miatt. "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!". Máté 7,12.
10. SZERESD MAGADAT!
Szeresd önmagadat, de ne a világ szerint, önzőségben, büszkeségben. Tudd meg, hogy ha mások lenéznek, megaláznak, kinevetnek, kigúnyolnak, Én akkor is szeretlek téged! Én teremtettelek, különleges vagy ne utáld magad, inkább törekedj arra, hogy az akaratomban légy és hirdesd dicsőségemet. "Minden belőle, általa és érte van. Dicsőség neki mindörökké! " Rómaiakhoz írt levél 11,36.

 

BIZONYÍTÉK HITETLENEKNEK

Sokan azért nem hisznek Istenben, a Teremtő létezésében, mert semmilyen kézzelfogható bizonyítékot nem találnak a tevékenységéről. A hitetlenek számára Tóth László Tibor az alábbi szellemes példázattal világította meg az irányított teremtés létezését:

Egy multimilliomos vállalkozó sajtótájékoztatót tartott, ahol az interjú végén a kíváncsi újságírók feltettek egy kérdést:

- Miért hiszi, hogy van Isten?

- Nézzék, nekem számtalan üzemem van. Az egyikben autókat, a másikban húsdarálót és sok egyebet gyártunk. Egy autó 140-150 ezer alkatrészből áll, de előbb 24 mérnököm tervezget, majd anyagpróbákat végzünk, és csak azután jöhet a gyártás. No de vegyük, csak a húsdarálót. Mindössze 9 alkatrészből áll, és 17 mozdulattal lehet összeszerelni a futószalagon, mégis egy-egy munkásnak több napon át kell gyakorolnia ennek módját. Ha nekem ezek után azt állítja valaki, hogy a több milliárdszor bonyolultabb világegyetem megalkotásához nem kellett a Teremtő, az nem normális.

- Rendben van, de mivel tudná Ön kézzelfoghatóan bizonyítani a Teremtő létezését?

A gyáros észrevette a gúnyos felhangot, és diktálni kezdett a titkárnőjének:

- Pályázat: „Építészmérnököt keresek, aki megtervez, majd kivitelez egy toronyépületet az általam felvázolt méretekben és minőségben. Alapméret: kör alakú, átmérője 4 méter. Magassága ennek legalább 200-szorosa, azaz 800 méter. (Természetesen bírnia kell a toronynak az elemi erők okozta bármilyen erős kilengést!) A fal vastagsága alaptól a felső szintig maximum 25 centiméter lehet. Ebbe bele kell szerelni a víz, gáz, csatorna, felvonó és minden egyéb kiszolgáló rendszer csöveit, vezetékeit. A torony belsejében nem lehet semmi. Kívül-belül teljesen simára, egyenletes felületűre kell készíteni, merevítés, kitámasztás nem lehet rajta. Ennek ellenére a torony tetejére legyen ráépítve egy önállóan működő komplett vegyi üzem, amely tápszereket állít elő emberi fogyasztásra. Siker esetén a honorárium összegét a mérnök szabhatja meg, bármilyen magas összegben.

Elvette a papírt a titkárnőjétől, és aláírva átnyújtotta az újságírónak.

- Tessék, itt a válaszom. Benne a bizonyíték.

- Nem értjük, hogy mi akar ez lenni.

- Majd később megértik. Egyelőre közöljék a lapjukban feltűnő helyen. Ha akad rá jelentkező, újra találkozunk és folytatjuk a sajtóértekezletet.

A nagy érdeklődést kiváltó eseményre jó néhány neves építészmérnök és még a korábbinál is több újságíró jött el.

- Talán el is kezdhetjük, szólt ironikusan a házigazda. Kérem az első jelentkezőt, tegye meg ajánlatát, ismertesse elképzeléseit. Csak konkrét megoldást, kivitelezhető terveket fogadok el.

Néhány percnyi vita után a szakma legismertebb építésze dühösen megjegyezte:

- Rendben van, én már kiestem a versenyből, de szeretném látni azt az embert, aki ezt megtervezi! Ezt egyszerűen lehetetlen megépíteni!

A gyáros megkérdezte:

- Nos, van még jelentkező? Ha nincs, akkor kérem, figyeljenek jól, bemutatom az eredetit.

A titkárnő átnyújtott neki egy hosszú, cső alakú papírtekercset. Kibontotta az egyik végénél, és óvatosan kihúzott belőle egy ép búzaszálat, szép, tömör aranykalásszal. Azután így szólt a jelenlevőkhöz:

Kép - Igazuk van uraim, ez a feladat az ember számára valóban lehetetlen! De a Teremtőnk mindenható, csodálatos alkotásokat hozott létre, mint ez is, nézzék csak! Mérjék le, itt vannak hozzá a műszerek. Figyeljenek, kérem, kör alakú a szára, átmérője pontosan 4 mm. Magassága ennek éppen 200-szorosa, azaz 800 mm. A fal vastagsága mindenütt 0,25 mm. Kívül sima, belül üres, az összes táp- és kiszolgáló csatorna ebben a vékony falban fut, no és ez a csodálatos miniatűr vegyi üzem, a kalász, itt a tetején önállóan működik. És tudják hogyan? Napenergiával! Ráadásul a Napot is Isten teremtette. Értik az összefüggéseket? Ez a kis vegyi labor 8-9 féle tápanyagot, vitamint állít elő vízből és a talajból felszívott ásványi anyagokból, napenergiával. Ezalatt szelek és viharok tépik, kényükre hajlítgatják, akár a földig. De a búzaszálak ezt is kibírják. Nos, uraim, az itt látható remekmű és a mi kontárkodásaink közötti különbség egyértelműen bizonyítja a Teremtő létezését, és határtalan, számunkra szinte felfoghatatlan képességeit. Köszönöm, hogy eljöttek ide megszemlélni Isten teremtő erejének egyik kézzelfogható bizonyítékát. Ha körülnéznek, ha tükörbe néznek mindenütt az Ő alkotásait látják. Ha pedig teremt, művelet alkot, akkor létezik!

 

„AZ ÉN SZENTMISÉM”

Barlay Ödön Szabolcs atya gondolatai

1.

Asztalt terít az Isten

Kép A szeretetnek, barátságnak ősidők óta az a legismertebb jelképe, hogy egymást meghívják asztalukhoz.(Esküvői lakodalom, díszvacsora, névnapi meghívás… ki tudná mind felsorolni?). A görög kultúra élén ott áll Platon Lakoma című remeklésével.
A megdöbbentő az, hogy a Biblia is ezt sugallja, mind az Ó-, mind az Újszövetség. Ne feledjük: Jézus első nyilvános tette egy fiatal szerelmes pár esküvői lakomájához fűződik, ahol nem csak ő, de Édesanyja és tanítványai is megjelentek. És sorolhatjuk egymás után: Márta-Mária, Simon Péterék háza, Simon farizeus, Zakeus vámos ebédje. Lévi, azaz Máté asztala, a szabadban, a pázsiton „terít asztalt” tízezer követőjének… Mindegyik történet mögött ott húzódik meg a szeretet, az agapé. Ne csodálkozzunk, hogy amikor szeretetének legnagyobb jelét akarta adni, az is vacsorához fűződik: az UTOLSÓ VACSORÁHOZ.
De még ez sem elég. Azt akarta, hogy amíg a világon él ember, tudja-érezze, hogy neki is asztalt terít: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” ”. És mihelyst Pünkösd után megalakulnak az egyház első sejtjei, naponta összejönnek a krisztus-követők, hogy jelen lehessenek az Isten megterített asztalánál a „kenyértörésen”

2.

Lépcsőkön fel a templomba

Az utca, a sár, az aszfalt világából szeretném kiszakítani magamat. Nem elég nekem ez az egy-dimenziós beton-világ. Szűk a part. Lelkem is van. A föld lefelé húz: földi gravitáció. Az Isten felfelé: égi gravitáció…. Ezért lépek rá a lépcsőre, mely felfelé vezet…. Introibo ad altare Dei: belépek az Isten templomába. Ez egy más világ. Találkozhatom Azzal, aki épp azt adja meg, ami után annyira vágyódunk Egy másikra, jobbra, tisztábbra. De hát hol lehet ilyenre bukkanni? Hogy jön létre? Mi keresztény magyarok tudjuk, hogy azt az új világot itt a templomban lehet csak megismerni és létrehozni…. ”Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek….” Hazát megmenteni máskép nem lehet. István, a király ezzel kezdte.
Most nemcsak nincsenek hősök, de még edzett férfiak, asszonyok sincsenek. Miközben felfelé megyek a lépcsőkön, kitárul előttem a boltíves templom, és hallom a nagy igazságokat: A ti beszédetek legyen igen-igen, nem-nem! - hát nem ez hiányzik? Ne hazudj, ne vezesd félre embertársaidat! - hát nem ez hiányzik? Ne légy önző, ne csak magaddal foglalkozzál - gondolj a szegényekre - hát nem innét kapjuk az erőt, hogy 45 nyárádszeredai gyereket istápoljunk. - Valaki vár a kapunál. Nagy a kísértés… ”Én megállnék, leomlanék és botlanék, és minden veszve volna rég... Magamba nem, erőmbe nem, hitembe sem, de Benne bízom teljesen” Valaki vár a kapuban! Ő nem dörömböl. Kopogtat és várja, hogy nyújtsam feléje a kezemet: ”Itt a kezem! Fogd a kezem, árva kezem, gyenge kezem! Tudom, hogy így megérkezem” (Túrmezei E.)

3.

Mea culpa

Tehát megérkeztem az Isten házába. És az evangélium épp ma a Tékozló fiúról szól. Jól jelképezi ez azt a drámát, amit a liturgia minden szentmisén végig „játszat” velünk. Mert amikor a lépcsőkön belépünk a templom kapuján, két ember-típussal találkozunk. Az egyik úgy érzi ugyanis, hogy nincs semmi bűne. Ezt nevezi Jézus gőgös farizeusnak. Ő az a nagyobbik fiú, a kegyetlen szívű. A másik nem mer előre menni, meghúzódik a templom hátsó oszlopánál, és azt mondja: Uram, én nagyon bűnös vagyok. Kikértem jussomat. Az atyai ház örökségét elherdáltam,.azt amit így nevezünk:” egy istenarc van eltemetve bennem”. Lerongyolódtam. Arcom, ruhám szennyes. A disznók vályújához kerültem. Nem ismerne rám senki. Csak az édesapám. És tudom, hogy ő otthon vár rám. Indulnék feléje… de nem merek.
És miközben mondom: mea culpa, ő indul felém…. Tékozlók vagyunk mindahányan. Úgy ahogy Kerényi atya számol be a bűntudata alatt összeroppant Olty Vilmos vérbíró mea culpájáról. Mennyi mély gondolatot és érzést rejt a mellbeverés: elismerem, hogy bűnös vagyok.

4.

Könyörögjünk

Figyeljünk a liturgia egyik legművészibb megnyilvánulására: a gesztusokra. Az egyik ilyen a meghajlás és az oltárra adott csók. Mennyi mélység és érzés és evangéliumi párhuzam van elrejtve benne: Simon csókot nekem nem adtál. Vagy „Júdás, hát csókkal árulod el az Emberfiát?” A kézmozdulatok is a jelképek kategóriájába tartoznak. Mi minden belső emóciót lehet kifejezni kezünkkel. Az összetett kezek („kiskacsóid összetéve szépen..”) Vagy ujjaink görcsös szorítása….vagy a kitárt karok, melyek antennákként nyúlnak a magasba, hogy felfogják az égi üzeneteket, avagy jelzik a teljes önátadást…. De átéltem azt is, amikor a falhoz állítottak az orosz katonák és magasba kellett karjaimat tenni: ”Kezeket fel”, vagyis „Add meg magad”.
Könyörögni a koldusok szoktak és a halálraítéltek. A ma embere nem érzi magát még Isten előtt sem koldúsnak. - Úgy viselkedik, mint akinek mindene megvan, és mintha nem leselkedne rá a Mors imperator. Ezért nem érti a mi szentmisénk két kitárt karú könyörgőjét, a papot, aki a nép nevében Isten oltára előtt állva hangosan mondja Istennek: Könyörögjünk!
Ősi gesztus ez. Így imádkozott Mózes, és az Úr Jézus is…. Az ősegyház első „freskóin” kitárt karú imádkozó keresztények láthatók. Ne szégyeljük megmutatni külső jelekkel belső világunkat az Istennek.

5.

Beiratkozom az Isten iskolájába

Az ember nagyon korlátolt lény. Adottságaink ezt érthetővé teszik, hiszen lelkünk, szellemi világunk a testbe van beleágyazva. Mennyi idő kell ahhoz, hogy gyermekeink megértsenek minket, hogy ki tudják fejezni gondolataikat, hogy megtanuljanak írni, olvasni. Mennyi iskolát kell végigjárnunk, mire bizonyítványt, érettségit, diplomát, doktorátust szerzünk. - Mindezt a legtermészetesebbnek tartjuk.
Édesanyánk, az Egyház mindezt tudja, és megkívánja, hogy iratkozzunk be az Isten iskolájába, mert ilyen is van! Nevezzük el "VASÁRNAPI ISKOLÁNAK". Ebbe az iskolába még tandíjat sem kell fizetni. Ennek is van tanrendje, van „tankönyve”, van tanítója, előadója, aki az év minden napján felolvas a Bibliából, az Istentől kapott tankönyvünkből. Van, aki naponta hallgatja ezt, legtöbben vasárnap. De egyre többen nem iratkoznak be: iskolakerülővé váltak. Nem érdekli őket, hogy mire tanít az Isten.
VASÁRNAP a szentmisének u.n. igeliturgia részében kétszer is szól hozzánk a Szentlélek: Olvasmány: Az Ó-szövetségből történeteket hallunk és a próféták üzeneteit olvassák fel. Az Új-szövetség oldalairól pedig az első tanítványok és apostolok szólnak hozzánk. A latin ezt is lectionak, olvasmánynak nevezi, de a magyar elnevezés nagyon találó: lecke, szentlecke. Ez azt akarja kifejezni, ami az iskola lényegéhez tartozik: a tanítónk leckét ad fel nekünk.
Ma Pál apostol tanítja egyik legkedvesebb tanítványát, Timóteust és rajta keresztül mi is megkapjuk e hétre a házifeladatot, a leckét: Vigyázzunk függetlenségünkre! Elégedjünk meg azzal, ami szükséges életünk fenntartásához. Nekünk az Isten a legnagyobb kincsünk, az a Jézus Krisztus, aki a Királyok Királya és az Urak Ura.

6.

„Boldog a nép, mely örülni tud”
Gloria – Alleluja

Olyan a liturgia, mint a klasszikus muzsikában a szinfónia:az ember belső világának minden tartományára, rezgésére hatni tud és akar. Gondoljunk csak Beethoven Sors-szinfoniájára. A „preludium” mea culpája megragadta emberi nyomorúságunkat, és mellünket verve megvallottuk bűneinket. Aztán feltett karokkal könyörögtünk, és mint a jó tanítványokhoz illik, az Isten iskolájának padjaiban ülve meghallgattuk az olvasmányt, és házi feladatot = leckét is kaptunk.
A mai nap az öröm regisztereit érinti a liturgia, és mivel keresztelővel kezdtük a szentmisét, lelkünk tele van örömmel, boldogsággal, hisz új rózsabimbót hoztak a szülők az Isten templomába. Ezért van közel lelkünkhöz a vasárnapi miséken énekelt Glória. Ahányszor ezt énekeljük, Karácsony van bennünk: Mennyből az angyal. Hiszen tőlük hallottuk először: ”Dicsőség a magasságban Istennek”. A Glória a Szentháromság legrégibb dicsőítő imája, melyet a névtelen gregorián énekszerzőktől kezdve a legnagyobb mesterekig mindenki megzenésített.
És minden szentmisében felcsendül az Allelúja is, a legősibb ujjongó ének, mellyel mi Húsvétkor, a feltámadt Krisztust köszöntjük, háromszor, és mindig magasabb hangon. Ma közösen énekeljük, és ezzel fejezzük ki kimondhatatlan örömünket, hisz egy magyar kislányt ma kent fel Édesanyánk, az egyház Királylánnyá, Isten gyermekévé! ALLELÚJA

7.

A vándor egyház evangéliuma
Örömhír

Minden szentmisében van Evangélium. Görög szó: euangélion, magyarul Örömhír. Ez a lényege az Újszövetségnek. Az Úr Jézus ezzel kezdte működését, és ezzel küldte a világba tanítványait: ”Menjetek házról házra, városról városra. És hirdessétek az örömhírt: elközelgett hozzátok az Isten országa”. Minden vasárnap felállásunkkal is jelezzük, hogy ünnepi lelkülettel fogadjuk Jézus szavait, mert mindig újabb és újabb öröm éri lelkünket. Miért? Mert a legközönségesebb dolgoknak is új értelmet és tartalmat ad. Ma pl. azt halljuk, hogy a 10 leprás közül csak egy idegen jön vissza Jézushoz hálát adni gyógyulásáért, – és ez a modern világ legfájóbb problémáját feszegeti. a hálátlanságot. Ezek szerint a világot ma nem „hívők”és „hitetlenek” hanem a „hálások” és a „hálátlanok” kategóriájába kell sorolnunk.
De én ma egy másik, egy égészen új örömhírről akarok beszélni nektek: a vándor evangélium mozgalmáról. Hoztam egy „szent szatyrot”. Kinyitom. Mi van benne? Egy Biblia, egy gyertya, egy rózsafűzér… eszközök, melyekkel kis házi oltárt csinálhatnak azok, akik örömmel csatlakoznak ehhez az egész országot lázban tartó, családokat összetartó mozgalomhoz…
Minden felvilágosítást megadok,- adom a „szent szatyrokat”. Városunkban, másutt is már alakulnak a csoportok: a reménység fészekaljai.
(HÍVJATOK: 06309764800 – ÍRJATOK: barlay@datatrans.hu)

8.

„Ez a mi hitünk”

Több hitvallás-szöveg ismeretes az egyházban. Az előbb kereszteltünk egy kislányt. A szertartás fontos eleme szintén egy Credo volt: három kérdést tettem fel: Hisztek-e az Atyában, aki megteremtette a világot? A Fiúban, aki megváltotta a világot? A Szentlélekben, aki köztünk élve üdvözíti a világot? És mindegyik kérdésre a keresztszülőkkel együtt hangosan válaszoltátok: Hiszünk!. - Ez a legegyszerűbb formulája a Hiszekegynek.
A vasárnapi szentmiséken azonban ünnepélyes Credoval tanúskodunk, hogy mindazt, amit eddig a liturgiában tettünk és hallottunk, elfogadjuk, valljuk, hetenként szinte felesküszünk rá. Mert mi is hangzik el ebben a Credoban? Mindannak az elfogadása, ami minket alapjaiban mássá tesz, mint a nem hívőket. Hinni ugyanis mindenki tud, sőt rákényszerül, mert az élet számtalan eseményét, dolgát, történését nem is tudjuk másként, csak hittel elfogadni. Ne feledjük: a Sátán is hisz, tudja, hogy van Isten! De azt nem hiszi, amire mi minden vasárnap ünnepélyesen, felállva hangosan megesküszünk. Azt, hogy a Teremtő Isten nemcsak ezt a földi életet, hanem a túlvilágit is megteremtette angyalaival együtt, hogy Jézus Krisztus, Szűz Mária gyermeke az Isten Fia, aki keresztjével megváltotta az emberiséget, feltámadt és elküldte a Szentlelket, akivel együtt velünk van az egyházban a világ végéig, és hogy mi is feltámadunk…. Igen! Ez a Credo tesz minket keresztény katolikus magyarokká. Ezért vasárnap nincs Credo nélkül! Az összes hittételünk együttesének megvallása nélkül nem lehet valaki keresztény. A front lövészárkából azt írta édesanyjának egy rohamra induló katona: ”Anyám, Te mindenre megtanítottál engem, tudok hangszereken játszani, tudok nyelveket. Egyre azonban nem tanítottál: a hitre. Bajtársaim imádkoznak és lélekben erősek. Én nem tudok egyetlen imát sem….” A katona meghalt. Az anya élete végéig hallotta lelkében fia szavait.

9.

A felajánló kezek üzenete

A liturgia a jelképek művészete. Épp azért áll a mai ember értetlenül a szentmise előtt, mert elsorvadt lelkében a jelképek iránti érzékenység. Nem tud mit kezdeni a zászlóval, az esküvel, az örök hűséget szimbolizáló gyűrűvel. Szimbólumok ismerete nélkül érthetetlenné válik a szentmise, és mindaz, ami mögötte van.
A felajánlásnak is van egy ősi gesztusa: a két kézfej egymásmellé téve és a magasba lendítve jelzi, hogy valamit adni szeretnék. „Helyettem kis virág tégy vallomást”. A felajánláskor mindig adni akarunk valamit önmagunkból, akár egész létünket, de mindenképpen a szívünket….
Amikor a szentmise tanító része, az Ige-liturgia befejeződött, az ősegyházban távozniuk kellett a katechumeneknek, a nyilvános bűnösöknek, mert az ezt követő cselekvény-sorozatban csak a Krisztus-követők hűséges tagjai vehettek részt. Most kezdődik ugyanis az áldozat bemutatásának előkészítése. Megindult a nagy menet az oltár felé: kenyeret, bort és a szegények számára gyűjtött alamizsnát hozzák (Felajánlási körmenet).
Közben figyeljük a felajánlást végző pap szavait: ”…a Te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret… a bort”. Mélységes misztérium húzódik meg e szavak mögött: Még azt is az Istentől kell kérnünk, amit felajánlani szeretnénk. Hiszen semmink sincs! Minden az Istené, a Teremtőé…. A mai evangélium bűnös vámosa tisztában van ezzel. Ezért olyan alázatos. A felajánláshoz alázat kell….

10.

Az én „egy csepp vizem” a kehelyben

Most egy különösen szép és mélységesen emberi jelképről szeretnék néhány szót szólni. Kezemben a kehely, benne „a szöllőtő termése és az emberi munka gyümölcse: a bor”. Az oltáron tehát jelen van a kenyér és a bor, ebből lesz a nagycsütörtöki krisztusi Eucharisztia-áldozat. De kitörölhetetlen bennem az a vágy, hogy valamit, méghozzá önmagamból valamit tegyek bele ebbe az áldozatba. Ezért önt a pap egy csepp vizet a kehelybe, mely emberi mivoltomat jelképezi. És ha jól oda figyelek, láthatom, hogyan vegyül el és válik eggyé az a csepp víz a kehely borával: ”A bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek”.
A felajánlásnak ezt a misztériumát a mai evangélium segít jobban átélni. Téma: Zakeus a fán! Tudja, hogy a társadalom gyűlöli, mert a rómaiak alkalmazottja, - csal, lop, hazudik. Lelke mélyén mégis él egy kis fény, szikra: kíváncsi Jézusra. Olyan mint a hernyó, mely várja a pillanatot, hogy pillangóvá váljék…. Ilyenek vagyunk mindannyian: ”Féregnek lenni mit jelent? Vágyakozni egy tekintetre, egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre, ahogy csak Isten nézi önmagát… erre vágyni, egyedül erre” (Pilinszky). Belefúródni, mint féreg a fában a kéreg alá szorulva és várni a pillanatot, hogy kirepülhessen a szabadba. Így várt Zakeus a fán, - és így nézett rá Jézus. És elővarázsolta belőle igazi énjét…. És mily érdekes: aki megtér, azonnal felajánl valamit hálából önmaga helyett…. Zakeus első tette is ez volt: odaadom vagyonom felét. Ez az egy csepp víz misztériuma: önmagunkat beletenni Jézus áldozati kelyhébe.

11.

A felajánlás gesztusának öröme

Akinek a szíve csordultig tele van, az adakozni kíván, és boldog. Hihetetlen öröm rejlik a felajánlásban. Hogy ezt valamiképpen érzékeltessem, összekötöm szavaimat azoknak az élményeknek elmondásával, melyek lényegében a mi szentmiséink felajánlási körmenetét alkotják. Mert mi nem teszünk mást, mint amit az apostolok korában tettek az Ősegyház hívei: adtak azoknak, akik rászorultak. Éppen ezért írja róluk az Ap. Csel., hogy a nép szerette, tisztelte őket. Legutóbb kiosztottunk 50 nagyméretű, névvel ellátott zacskót, hogy a nyárádszeredai gyermekeknek elküldjük karácsonyi ajándékainkat. Ennek olyan híre van, hogy már a piacon is kérdezik: mikor, hol lehet leadni… És azoknak is küldeni akartok, akiken tavaly segítettünk: a Mankós nénin, a leérettségizett Zolin.
Amikor tehát mai szentmisénkben a Felajánláshoz érkezünk, és amikor azt az említett egy csepp vizet beleöntöm a kehelybe, mindannyian ezekre az ajándékokra gondoljunk. Meg vagyok győződve, hogy azért olyan vidám és boldog a mi kis közösségünk ilyenkor vasánap délelőtt, mert megértettük mindannyian, mekkora öröm felajánlani, odaadni valamit a magunkéból Istennek, hiszen amit egynek a legkisebbek közül adunk, azt Istennek adjuk. Amen.

12.

Prefáció Krisztus Királynak

A szentmise következő részét latinul Praefació-nak nevezzük. Magyarul: dicsőítő ének, dicshimnusz. Ennek nemcsak szövege, de dallama is olyan szép, hogy Mozart cserébe odaadta volna minden kompozicióját. Minden ünnepkörnek, nagy ünnepnek megvan a maga külön prefációja. A mainak is, Krisztus király ünnepének.
Mint minden ünneplést, ezt is köszöntéssel kezdjük. A liturgia köszöntése: a Dominus vobiscum: Az Úr legyen veletek. Ezután megint kezünk mozgását is segítségül híva, azt énekeljük, hogy Emeljük fel szívünket. Ezzel is jelezni kívánjuk, hogy ami most következik, már egy másik világnak kezdete. Ne feledje el egy keresztény sem, hogy épp a mai nap mondja Pilátus szemébe a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy nem kell félnie sem a császárnak, mert ő nem egy földi királyságnak felkent ura: „Az én királyságom nem e világból való”…”Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek” A hála majdhogynem kiveszett ebből a világból, de az Istenéből nem! Ezért énekelve, dalolva dicsőítjük az Istent mindenért: hogy élünk, hogy övéi lehetünk, sőt részt vehetünk országa építésében. Az pedig tőlünk függ, hogy közkatonaként, vagy Isten lovagjaként szolgálunk neki. Akarva, nem akarva ugyanis előbb-utóbb rájövünk Kosztolányi Dezsővel együtt, hogy végül mégis csak egy nagy úrnak vendégei voltunk. Ezért Sanctus! Háromszor és mindig magasabban, mindig hangosabban énekeljük: Sanctus, Sanctus, Sanctus… Szent vagy, Szent vagy, Szent vagy mindenség Ura Istene” Amen.
Hogy mennyire igaz ez, mutatja a következő mondat:

13.

Adventi program: ”Közelebb hozzád, Istenem”

Az Advent a liturgiában olyan, mint a klasszikus zenében a prelúdium, a nyitány, bevezetés. Az Advent mindig felhívás arra, hogy: Figyeljetek, most valami új készül. Sőt ebben az esetben még többről van szó: valami olyan, ami még soha nem volt, - és amire évezredek óta várt az emberiség. - Mivel a legújabb kor civilizációja szemkápráztató reklámok özönével ostromol minket, nagy a veszélye annak, hogy épp arra nem figyelünk fel, amit mi is annyira várunk: a megváltást! Ezért az egyház liturgiája soha nem volt annyira aktuális és modern, mint napjainkban. Felráz és addig nem nyugszik, míg fel nem ébreszt minket: ”Ébredj ember mély álmodból!” - Olyanok vagyunk, mint a lusta, rossz diák, akit nem lehet másként magához téríteni, csak egy vödör hideg vízzel. Rettenetes hideg, jeges páncéllal vesz körül bennünket a sátán, a közönnyel. Camus, a fiatalon karambol következtében meghalt francia író leghíresebb írása: A közöny. A történet lényege: A halálra ítélt rabhoz naponta benyit a börtönlelkész, és próbálja felkészíteni a nagy útra. A rab azonban megátalkodott gonosz, és épp a közönye mögé barikádozza el magát. Az utolsó napon megragadja a pap kabátját és kidobja a halálos zárkából. - A mai embert a közönye miatt nem lehet még az adventtel sem meghatni. Názáretből a multik bevásárló központjába megy, nem Betlehembe. - A reklámok hangosan kiáltják: Kössön életbiztosítást! Ma Jézus is ezt mondja Vigyázzatok! Az Isten olyan mint a tolvaj, akiről a ház ura nem is sejti, hogy mikor tör rá! Kis Teréz az Istent „tolvajnak” nevezte. Kössünk lélekbiztosítást: mindenre, ami veszélybe sodorja lelkünket. Mindenekelőtt a közöny ellen, hogy felébredjünk és észre tudjuk venni a hozzánk közeledő Istent… Rorate… Már itt van közöttetek. Amen.

14.

Szállást keres az Isten

Bizonyára nem véletlen az a stílus, amit az Isten kezdettől fogva alkalmaz teremtményeivel, - legyenek azok akár szellemi lények: angyalok, - akár emberek itt a földön. Ez a stílus pedig abban csúcsosodik ki, hogy mindent rejtőzködve hajt végre. Ahogy múlt vasárnap saját maga jelentette ki: az Isten úgy jön-megy a világban, életünkben is, mint a tolvaj. Lopakodva. „Latens deitas” Kezdetben ez nagy fejtörést okoz az embernek, még a szenteknek is. De mire megtérünk, és megöregszünk, egészen természetesnek vesszük. A reggeli Rorate külön figyelmeztet is: harmat! Hajnalban egyszer csak ott van a fűszálon: észrevétlenül, abszolút csendben: Stille Nacht… és a feltámadást is rejtve hajtotta végre… Valljuk meg őszintén: saját életünkre is a történelemre is érvényes ez a titkolódzás… Tele vagyunk misztériummal. Ezt a „szent bújócskázást” veszi át a népszokás és meglepetések formájában ajándékozzuk meg egymást is. Ehhez nagyon finom lelkiség kell. Nem illik „csizmástul” berontani valahová… ”Halk sziromcsodák” Ilyen csendben fogan meg az életünk és ilyen csendesen leheljük ki utolsó percben az életet jelentő leheletet… Elrejtőzik egy Gyermekben, egy istállóban, egy jászolban, egy szegény családban, egy betegben, egy hajléktalanban, egy kicsi kis Piroskában… ”és nincsen, aki befogadja. Legalább ti jó emberek/ Fogadjátok a Kisdedet/… Ne sírj tovább Szűz Mária…” Amen.

15.

Advent: Istentől "áldott állapot"

A liturgia isteni művésze, a Szent Lélek, a kemény hangvételű, a „viperák fajzatát” kiáltó Keresztelő János után egyre csendesebb és mélyebb húrokat és hangokat érint meg a lelkünkben.
Advent ugyanis - ha már a Keresztelő hatására megtértünk - azt jelenti, hogy szinte szóról szóra azt tegyük, amit a Szent Lélek tett a Názáreti Szűzzel! Mit is mondott neki az Angyal? „Gyermeked fog születni”. Ez az, amit a modern irástudók „terhességnek” mondanak, mi pedig „áldott állapotnak”. De ha a „terhes” fogalom terjedt el, azt is fel tudjuk használni és gyümölcsöztetni adventi elmélkedésünkben. Igen, mert lényegében a kegyelem állapotában lenni és élni valóban annyit jelent, mint „terhesnek” lenni az Istentől. Szűz Mária is érezte ezt, mint minden állapotos édesanya. Szent teher ez. Jelen esetben a legszentebb teher: maga az Isten.
Aki szívében, lelkében hordozza Jézust, az magát a Megváltót hordozza! Jézus saját sorsom, életem, és családom, egyházam, hazám, az egész világ megváltója. Ezért van minden reggel Rorate: hajnal, harmat, új élet, kezdet. Az idei Adventben különösen erre figyeljünk! Új világ kezdődik. Először saját életemben, de rajtam és rajtunk keresztül szűkebb és tágabb környezetemben is. Merjük kimondani: megújult egyház és egy új Magyarország! RORATE! RORATE! Amen.

-----------

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.